Politikai korrektség: az új marxizmus?

Vlagyimir Bukovszkij, az orosz disszidens író, aki ma Nagy-Britanniában él, Bulgáriába látogatott az ottani kiadóinak a meghívására. (1976-ban róla született a Szovjetunióban a híres csasztuska: „Обменяли хулигана/На Луиса Корвалана./ Где б найти такую бл#дь/ Чтоб на Брежнева сменять?” Ő magát „jogvédőnek” tekinti.) Olvasóinak tartott előadása a politikai korrektség ideológiájának bírálatáról nagy botrányt okozott. Nem történhetett másként, mivel Bukovszkij nyersen és őszintén lépett fel a politikai korrektség, a mindenféle kisebbségek jogai, a nemek közötti egyenlőség stb. ellen, melyeket ma Nyugaton sérthetetlen alaptételeknek tekintenek. A versii.com portál egyik cikkében a bolgár szöveget oroszra visszafordítva közöl részletet ebből az előadásból.

„A Szovjetunió összeomlása és széthullása, mely események 20. évfordulójáról megemlékezünk, minket disszidenseket nem lepett meg. De azután valami furcsa dolog történt… A második világháború és a nácizmus veresége után a világ teljes politikai spektruma balra tolódott el. Ez érthető: a fasizmust és a nácizmust a jobboldali ideológiákkal azonosítják (valójában teljességgel igazságtalan ez az azonosítás, de ez már egy másik téma). Amikor összeomlott a kommunizmus, azt hihettük volna, hogy a politikai hangulatnak jobbra kell eltolódnia. De semmi ilyesmi nem történt. Európában 1992-ben, 1993-ban, 1994-ben baloldaliak kerülnek hatalomra… A szocialista tömb széthullása egybeesett az új utópisztikus ideológiák megjelenésével Nyugaton.

A politikai korrektség nemzetközi jelenségként az 1990-es évektől indult, de mozgalomként korábban is létezett. Magam először 1983-ban vagy 1984-ben találkoztam vele. A laboratóriumomba tartottam (Bukovszkij neurofiziológus – a szerk.) és szemben velem két lány ereszkedett lefelé a lépcsőn. Nyitva tartottam előttük az ajtót. Megvető pillantást vetettek rám, s azt mondták: »Hímsoviniszta disznó«. Semmit se értettem és nagyon elcsodálkoztam. Elmeséltem az esetet a kollégáimnak, azok meg nevetni kezdtek: »Ez a Berkeley egyetem. Onnan ered minden baloldali radikális mozgalom. Ez valami új divat – feministák; azt mondják, hogy ha mi férfiak nőként bánunk a nővel, azzal megalázzuk őt«.

A feministák azt tanítják, hogy a »nő« szociális koncepció. Ezek szerint, ha a férfiak úgy viszonyulnának a nőkhöz, mint a férfiakhoz, a nők férfiakká is válnának: a velük szembeni viselkedésünk csinál belőlük nőket, a nő a férfi sztereotípiák áldozata. Ez a Berkeley-ben született koncepció elképesztő gyorsasággal terjedt el az egész világon. Mi 1984-ben még nevettünk rajta, de tíz év múlva meghódította az egész világot. Minden egyetemen részlegek nyíltak a »nemek közötti viszony tanulmányozására«. Szerintem a nemek viszonyában az elmúlt egymillió évben nem változott semmi, mégis borzasztóan elszaporodtak ezek az áltudományok a férfiúi bűnökről: helytelenül tekintünk a nőkre, s helytelenül viselkedünk velük.

A folytatás tisztán orwelli volt: azt mondták, nem szabad »miss«-nek vagy »missis«-nek szólítani a nőt, mert ez a nőnek a családi állapotán keresztüli meghatározása. Bevezetésre kerül az angol nyelvben elképzelhetetlen »miz«… Ezek folyton új szavakat találnak ki, s ha nem úgy beszélsz, ahogyan rendelve van, akkor hímsoviniszta disznó vagy. Még a Bibliát is úgy írják át, hogy az Isten szó nőnemű legyen.

Magam a szovjet elmegyógyintézetekben hozzászoktam az őrültek társaságához. De az a baj, hogy az amerikai társadalom bármilyen idióta újdonságot mindjárt majdhogynem általánosan kötelezővé tesz. Amerikában – amint egyébként Európában is –a lakosság hihetetlenül konformistán viselkedik. Mindent, amit igyekeznek beléd sulykolni, normaként kell felfogni. Hogy sikeres lehess, konformistának kell lenned. S íme, az amerikai sablonok megkérdőjelezhetetlen szabályokként terjednek mindenfelé, még a törvényekben is tükröződnek.

A feminista mozgalmak kijelentették, hogy a férfiak szexisták, kizárólag szexuális objektumokként tekintenek a nőkre, és, következésképp, mindent, aminek köze van a nemhez, ki kell zárni a férfi és a nő mindennapi érintkezéséből. A flörtöt agressziónak nyilvánították, a nő leigázására való törekvésnek. Ma az Egyesült Államokban a munkaadó nem mer négyszemközt beszélni női munkatársával, legalább egy tanúnak jelen kell lennie, különben szexuális zaklatással vádolhatják, ami a karrier, társadalmi megbecsültség végét jelenti.

Ugyanígy előálltak követeléseikkel más kisebbségek is: a homoszexuálisok, a fekete bőrűek, a szektások stb. Megjelentek a törvények a »hate speech«-ről, azaz a »gyűlöletbeszédről«, ami a szovjet büntetőtörvénykönyv 70. paragrafusára emlékeztet, melynek alapján engem annak idején elítéltek. »Gyűlöletbeszédnek« nyilvánították a faji különbségek vagy szexuális hajlamok bármiféle említését. Önöknek nincs joguk elismerni a nyilvánvaló tényeket. Ha nyilvánosan említést tesznek róluk, az bűncselekmény.

Angliában tavaly töröltek minden karácsonyi társadalmi rendezvényt: a brit zászló része a Szent György-kereszt, ami állítólag sérti a muszlimokat, mert a keresztes hadjáratokra emlékezteti őket. Holott maguk a muszlimok semmi effélét nem követelnek. Az a muszlim, akinek a házamtól nem messze van boltja, kifüggesztette a kirakatba a keresztes lobogót, hogy demonstrálja, nem ért egyet ezzel a kretén tiltással, de ki figyel rá…

Az aktivisták, akik állítólag a kisebbségek jogait védik – a homoszexuális és feminista szervezetek – valójában nem törődnek a kisebbségekkel. Ők – akárcsak Lenin annak idején a munkásokat – a társadalomra való nyomásgyakorlás és a társadalmi kontrol eszközeiként használják őket, s több kárt okoznak nekik, mint a többieknek.

Amerikában a barátom felesége hét évvel ezelőtt megalapította az Amerikai nők a feminizmus ellen mozgalmat. Néhány barátnőjével látott hozzá, most pedig a folyóiratuknak kétmilliós a példányszáma. A nők kezdik megérteni, hogy a feminizmus az ellenségük, hogy tönkreteszi az életüket, hogy nem hagyja azt választaniuk, amit szeretnének ahelyett, amit a mindenféle aktivisták mondanak.

Egyszóval, egy komoly ideológiával van dolgunk, amely a politikai korrektség jelszavával igyekszik lerombolni a társadalmunkat. Minél rosszabb a kisebbségeknek, annál jobb a vezetőiknek: lesz mit védelmezniük. De az ő feladatuk a társadalmunk megsemmisítése, és ez a marxizmus új, minden korábbinál rosszabb változata.

A cenzúra, amelyet a »politikai korrektség« védelmezői vezettek be, megszabadította őket a párbeszédtől. Ha vitatkoznék velük, néhány perc alatt elintézném őket. De ki engedi ezt meg nekem? Én, Nagy-Britannia teljes jogú polgára, nem írhatok cikket, nem adhatok ki könyvet e tárgyban, nem vehetek részt társadalmi vitában e témáról, mert ilyen viták nincsenek. Önök a televízióban nem hallhatnak semmilyen érvet a politikai korrektséggel kapcsolatban – sem pró, sem kontra.

Ezt az ideológiát ránk erőszakolják. Nincs kifogásom az őrültek ellen, sok évet töltöttem elmegyógyintézetekben és egészen toleráns vagyok velük szemben. Az egyetlen kikötésem, hogy ne erőltessenek rám idegen eszméket. Emlékszem az első vitámra a nyomozóval a KGB-ben. Tizenhat éves voltam akkor. Megkérdezte tőlem: »Miért gyűlöl ön bennünket annyira?« Azt válaszoltam: »Én nem gyűlölöm önöket. Egyszerűen nem hiszek maguknak. A kommunizmust akarják építeni? Nagyszerű, építsék. De én nem akarom. Megengedhetek magamnak két négyzetmétert, ahol nem lesz kommunizmus?«…”

hk