Csukás István: A karácsonyfát meghoztuk
 
Fehér havon fut a szán,
fut a szán,
ez ám a jó igazán,
igazán!
A szánkómra felülök,
felülök,
hegyen-völgyön repülök,
repülök.
 
A szánkómra egy nyúl ül,
egy nyúl ül,
hogy ne legyek egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
 
A nyúl mögé róka ül,
róka ül,
hogy ne legyünk egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
 
Róka mögé egy medve,
egy medve,
kapaszkodik nevetve,
nevetve.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
 
Medve mögé hóember,
hóember
kapaszkodik örömmel,
körömmel.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
 
Mögé csücsül egy fenyő,
egy fenyő,
a szánkómnak szárnya nő,
szárnya nő.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!
 
Hazaérve hahóztunk,
így szóltunk:
a karácsonyfát meghoztuk,
meghoztuk!
Földíszítjük estére,
estére,
s leülünk a tövébe,
tövébe!
Jellegzetes Csukás István-i derű, báj és könnyűség lengi be a verset. Mint a költeménybeli szánkó, természetes egyszerűséggel siklik az olvasás sorról sorra, mosolygós, ünneplő hangulatba kerülünk azonnal. Aki hajlamos rá, a felnőttségét gyorsan hátrahagyja, hiszen jó gyereknek lenni, áhított a mesés hangulat. Hadd üljön csak egymás mellett nyúl meg róka, medve, hóember, és ha a végén még egy fenyő is közéjük „csücsül”, hát akkor természetes, hogy kinő a szárnya annak a szánkónak. A szeretetben minden lehetséges, állítólag az is, ami nem: a szánkó népe hozhat karácsonyfát, fel is díszítheti azt, köréje is ülhet. A szeretetben nincs határ gyerek és felnőtt között, nincs ellentét ember s állat, valóság és képzelet között, ebben az érzésben és általa tisztán lát mindenki. És tiszta is mindenki: nemcsak Az, Aki láthatatlan, hanem az is, aki látszik minden evilági esendőségével, hiszen – ember…
Penckófer János
