Lator László: Sötéten, fényben, gyors esőben

2013. február 22., 02:00 , 632. szám

Itt laknak ők. Sárban, homokban.

A lakott föld határa itt van.

Fagyos göröngyök dübörögnek

félig felejtett szavaikban.

Gyermekeiket szél cibálja.

Testvéreik nyugton hevernek.

Fehér csontjukból hűlt porukból

erős, nagy ágú fát nevelnek.

Vágyaik régen elfeküdtek,

mozdulatlan, penész fehéren.

De álmaikban tele földek

úsznak a lassú sodrú mélyben.

Ha egyszer-egyszer virradatkor

a nap halott arcukba lobban

a karjukat az égre tárják,

és állnak elragadtatottan.

Csontos kezük csak néha moccan.

Tüzek lobognak. Lucskos ősz jön.

Sötéten, fényben, gyors esőben

feküsznek elszéledt mezőkön.


Lator László költeményéből egyszerre tűnik ki a valóságos tapasztalat és a művészi forma kihívása. A Sötéten, fényben, gyors esőben című versben nagyon sok tárgyiasság van, de ugyanakkor mégis elvont világot tapasztal az olvasó. Az „itt” egy olyan helyet mutat be, ahol „sár”, „homok”, „gyors eső” szabja meg a létet, arról pedig, hogy kik is azok az „ők”, nehéz megtudni valami kézzelfoghatót, mert konkrétumok helyett elvont fogalmak szerepelnek. Mindazonáltal mégis körvonalazódik egy olyan emberi lét, mely elsősorban a föld műveléséhez kötődik. Erre utal az is például, hogy „szavaikban göröngyök dübörögnek”, „gyermekeiket szél cibálja”. A jelen valóságot történelmi távlatba helyezi a költő, ezzel pedig mintegy állandóságot, de kilátástalanságot is kölcsönöz azoknak, akiknek „csontos kezük” van. Ember és természeti viszontagság is szoros egységet mutat e költeményben. Kortól, nemzettől függetlenül létező világ ez, másként nézve pedig: minden korra, nemzetre érvényes az ilyen lefokozott körülmények között folyó élet…

Penckófer János