Kosztolányi Dezső: Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében

beszélek.

Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól

vallok,

nők, rokonaim.

Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,

mint senki más,

s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,

termékenyek, mint én,

zavaros források, melyekből aranyat mostam,

igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,

de igazabbak

a meddő gondolatnál,

a büszke hazugnál,

a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

Hová is futhatnék én,

kócos fejemmel,

költészetemmel,

rettenetesen cikázó tétovaságommal,

ha nem volnátok ti,

megértők, megbocsátók,

elvtelen szentek,

jámbor pogányok,

bizonytalan jók,

valóság hű sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,

kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,

s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,

fölkacagok az örömtől, hogy vagytok,

és én is vagyok mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,

örökkévalóan,

köldökzsinórral, azután a vágyak

eleven kötelével,

hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,

s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,

mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.

Kosztolányi Dezső Nők című költeményét olvasva azonnal feltűnik a verselés természetessége, könnyedsége, a műgond szabadsága. Ez erősíti a bensőséges hangvételt, növeli hitelét a vallomástevő megszólalónak, aki „egyszerű szavakkal” látja be: a nőkhöz kötözte őt „a végzet örökkévalóan”. A költemény csak halványan elvont, leginkább nagyon is pontosan kívánja megnevezni, milyennek tűnnek föl a nők. Így villannak elénk a „megértők, megbocsátók, elvtelen szentek, jámbor pogányok, bizonytalan jók”. Láthatjuk, amint a megszólaló egyensúlyra törekszik emelkedettség és hétköznapiság tekintetében, ezért említi meg például a „hócipőben topogókat” is. A vers egyik legfontosabb pontja a belátás; a megszólaló nem csupán fizikai létezését, hanem mindenét A Nőknek köszönheti, ezért lesz magasztaló a költemény zárlata: „Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem. Mindegyik anyám.”

Penckófer János