Örököstársai Krisztusnak

„Maga a lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8, 17)

Azt mondja az ige, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor örökösei is.

Isten örökséget készített az Ő népének, gyermekeinek. Ez az örökség pedig nem más, mint az örök élet, ami kegyelemből adatik az ember számára, mégpedig a hit által.

Ha végigtekintjük a földön lakó különböző népeket – akár a kezdetleges törzsi közösségektől a legfejlettebb társadalmakig –, akkor láthatjuk, hogy mindegyik kultúrában jelen van a túlvilágról, az életnek a halál utáni folytatásáról szóló tanítás. Nemcsak minket, európai gyökerű keresztényeket foglalkoztat tehát az örök kérdés: mi vár ránk a halálon túl? A legtöbb nép megalkotta magának a mennyország és a pokol képzetét. Néha a legkezdetlegesebb pogány szokások is jelzik, hogy a törzs tagjai számolnak a halál utáni léttel. Ha csak a temetkezési szokásokat vesszük alapul: a megvizsgált esetekben bőséggel találunk arra való utalást, hogy számítanak a földi lét utáni életre, és szeretett halottjukat is ennek tudatában készítik fel az utolsó útra. Egyes kultúrákban útravalót helyeznek el a halott mellett, más törzsek elfordítják a halottaik arcát kelet felé, mert onnan jön majd a remélt kikelet. És sorolhatnánk tovább is a legkülönfélébb kultuszokból vett példákat, mindegyik arra vezetne, hogy a halál utáni élet, másként az örök életben való hit minden időben, minden népnek az életében jelen volt.

A fent idézett bibliai igerész örökségről beszél. Itt azonban olyan örökségről van szó, amelynek birtokába nem itt, a földön jut az ember. A szakrális szöveg szándékosan jelöli egy földi életből vett szemléletes fogalommal az Istentől az igaz hívekre származó drága jusst. A földi örökséggel ugyanis túlságosan is sokat foglalkoznak az emberek. Számon tartjuk előre, kire milyen örökség vár, szóbeszéd tárgya gyakran, melyik gazda mennyit gyarapított, mit hagy halála után a gyerekeire. Nagy és súlyos, már az örökhagyó életében is sok viszályt, testvérharcot gerjesztő kérdések ezek. Olyannyira, hogy a polgári törvénykönyvek világosan megszabják, ki lehet örökös. Általában családtagok, a legközelebbi hozzátartozók jöhetnek számba örökösként, akiket a legerősebb szálak kötik az örökhagyóhoz, vagy akiket az örökhagyó még életében kijelöl. Az öröklésnek mindazonáltal feltételei vannak, amelyek ismertek előttünk, tehát rajtunk is múlik, hogy életünkkel, viselt dolgainkkal megfelelünk-e ezeknek.

Vannak ugyanakkor csalódott örökösök is, akiknek reményei azért nem teljesedtek be, mert valahol elrontottak valamit. Gyakran van úgy, hogy elveszett, megszakadt a kapcsolat például gyermek és szülő között, és amikor eljön az öröklés ideje, akkor derül ki, hogy nem ő, hanem az ápolónő, a szomszéd vagy valamelyik civil szervezet a kedvezményezett. Miért?

Példaként egy történetet hozok fel, amely tipikus is lehetne. Egy magányosan élő gazdag ember levélben kereste fel közelebbi s távolabbi családtagjait, és nyomorúságára hivatkozva azt kérte tőlük, ha tudnak, segítsenek rajta, mert másokra van utalva. Egyedül a legszegényebb, legtávolibb rokon válaszolt a kérésre. Küldött tíz dollárt, hogy addig, amíg érte megy, próbálja meg valahogy fenntartani magát. A többiek, akik tehetősebbek voltak, nem is reagáltak a szegény, rászoruló rokon levelére. Amikor a szegény családtag elment, meglepődve mondta: nem is vagy olyan elesett, bácsikám, mint, ahogy írtad. Igen, igen, de ha azt írom, hogy gazdag vagyok, akkor mindenki eljött volna, így pedig az fog örökölni, aki a legsegítőkészebb, aki megérdemli.

Tehát nekünk is tudnunk kell azt, hogy a mennyei Atyának csak akkor lehetünk örökösei, hogyha családtagok vagyunk, ha hozzá tartozunk, ha valóban mennyei Atyánknak tekintjük, és mi gyermekei vagyunk. Az Atyától nem örökölhet a szolga, a szomszéd, csak a gyermek. S az a kérdés a ma élő ember számára, hogy mennyei Atyaként tekint-e a Teremtőre, tiszteli-e Őt, és elismeri-e mennyei Atyjának. Van-e annyi bölcsessége, tudása és alázata, hogy Isten gyermekének nevezze magát. Csak úgy örökölhet, hogyha végig kapcsolatban marad az Atyával. Nem elég a gyermeki hit, és nem elég a konfirmációig tartó odafigyelés és odaszánás. És talán azt is mondhatom, hogy balgaságra utal az, amikor valaki az élete utolsó pillanataiban szeretné újra felvenni a kapcsolatot az Atyával.

Azt mondja az ige, hogy csak az örökölhet, aki vele együtt szenved is. Ezt is jó szem előtt tartani. Az emberi életnek vannak olyan szakaszai, amelyek tele vannak szenvedéssel, megpróbáltatással, betegséggel, nyomorúsággal, de az életünknek ezek a korszakai is a mi javunkat szolgálják. Aki nem tudja az Isten ügyét felvállalni, nem tud áldozatot hozni és elszenvedni azt, amit ma el kell szenvednie a világban annak, aki a Biblia értékrendje szerint szeretne élni – az nem örökölheti az Isten országát.

A Lélek a mi lelkünkkel együtt tesz bizonyságot arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk, s így örökösök is.

A feltámadás ünnepén jó lenne, ha a Kárpátalján élő magyar nép elgondolkodna azon, hogy vajon igazi kapcsolatban van-e az Atyával? Atyjának ismeri-e az Istent? Tiszteli-e és megfogadja-e a Mindenható szavát? Gyermeki alázattal, odaszánással és odafigyeléssel kívánja-e az Ő akaratát teljesíteni ebben a világban?

A feltámadás Isten ajándéka. Ez az ő népének, gyermekeinek öröksége, hogy Vele együtt megdicsőüljön, aki hisz.

A XXI. század emberének ugyanazok a kérdések jutnak eszébe, mint apáinknak, amikor álmatlan éjszakákon elgondolkodtak azon, hogy mi lesz a földi lét után, hogy mi az életüknek az értelme. És ha nem volt Istenbe vetett hitük, s ha nem volt a feltámadásba vetett hitük, s ha ugyanúgy nekünk sincs, akkor valóban csupa kérdőjel az életünk. De ha hiszünk az Atyában, és reménységünk van abban a mennyei örökségben, amit Ő megígért számunkra az Ő egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban – aki azt mondta, hogy elmegyek, hogy helyet készítsek számotokra –, akkor mindenre másképp tekintünk. Az örömteli dolgokat is másképp látjuk, és tudjuk, hogy kinek kell megköszönnünk; s a megpróbáltatásokat is másképp fogadjuk, mert tudjuk, hogy késszé tesznek bennünket arra, hogy mindvégig állhatatosak legyünk, s elnyerjük az örök életet.

Zán Fábián Sándor,
a Kárpátaljai Református Egyház püspöke