Jobbá, szebbé tenni az életet…

Beszélgetés Tóth Péter Radnóti- és Latinovits-díjas versmondóval

Csodás dolgok a versek! A költők gondolatait, érzéseit közvetítő, gondosan rendezett szavakat, sorokat olvasva saját magára, a maga gondolataira, érzéseire bukkanhat a befogadni, érezni, néma szavakat meghallani, a szépet felismerni képes olvasó. Mindenki máshogy értelmezi őket, s sokszor talán nem is vesszük észre, milyen mélyenszántó gondolatok, küzdelmek rejtőznek a sorok között. A versnek tehát lelke van. Aki pedig képes ezt felismerni, abban önmagát meglátni, csodás kincs birtokába jut. Egy ilyen személlyel, Tóth Péter kunszentmiklósi versmondóval, tanárral beszélgettem el a versekről, versmondásról a közelmúltban Kárpátalján tett látogatása, előadásai után. Egy emberrel, aki e kincset felismeri, birtokolja, továbbadja.

– Hogy lett belőled versmondó? Ez nem épp egy tipikus „szakma”.

– Nem is ez a szakmám. Testnevelő tanár vagyok a kunszentmiklósi Varga Domokos Általános Művelődési Központban. De a versmondás és a tanári pálya tölti ki az egész életem. A versmondással édesanyám révén ismerkedtem meg, akitől rengeteg mesét és verset hallottam gyermekkoromban. Többek között József Attilától is. Szerinte másfél éves koromban már kívülről fújtam az Öreg néne őzikéjét. Ez is biztosan közrejátszott abban, hogy versmondó lettem. Aztán általános iskolában a magyartanáraim is próbáltak a mesék, versek felé terelgetni. De egész pontosan nem tudnám ezt megfogalmazni. Azt hiszem, vannak olyan dolgok, amik tényleg megmagyarázhatatlanok. Úgy gondolom, a Jóisten adott egy képességet, hogy a költők gondolatait, verseit magamon átszűrve át tudjam adni a hallgatóságnak, s talán ezáltal fölmerülnek bennük olyan kérdések, amellyekkel jobbá, szebbé tudják tenni a saját életüket. Ez elég utópisztikusan hangzik ugyan, de azt gondolom, a szépség alapvetően megvan minden emberben, csak elfelejtjük azt megmutatni. De a versek képesek kihozni azt belőlünk. Azt hiszem, a versmondásommal az emberek segítségére lehetek ebben.

– Tehát az, hogy át tudod adni az embereknek, ami a versben van, egy képesség. De hogyan tudod Te megélni őket?

– Mindenkinek mást jelent az, ami a versben van. De egy-egy sorral, gondolattal rá lehet döbbenteni az embereket arra, hogy ők is szebbé tudják tenni saját életüket azzal, hogy „kibontják” magukból azt a sok jót, ami szerintem bennük van. Igaz, hogy a világ bolonddá és szörnyűvé teszi a körülöttünk lévő dolgokat, de a belső életünkért mi vagyunk a felelősek.

– Hogy születnek meg ezek az előadások? Mert nézőként is látom, hogy több kell ehhez annál, hogy megtanulod és előadod a verseket.

– Van ennek egy íve. Valahonnan indulunk és valahova érkezünk. Mint a József Attila-estnél is. Megérkezik ez a jóember, lekési a vonatot, s úgy, ahogy bárki más, várja a következőt. Közben pedig gondolkodik. Esetünkben hangosan. Eszébe jutnak különböző emlékek gyerekkorából, felnőttkorából, különböző érzései jönnek elő. S ezek a gondolatok és érzések viszik el a végén oda, hogy elmegy, elindul. Egyedül ezt természetesen nem lennék képes megcsinálni. Ezt a pódiumestet Ábrahám Erika, budapesti magyar-dráma szakos tanár szerkesztette és rendezte. A vasútállomás, a senki földje alapötlete megvolt, a lényeg pedig nem is az lenne, hogy az az ember József Attila, hanem egy egyszerű ember, akinek épp József Attila gondolatai jutnak eszébe. Ehhez külső segítség is kellett: szerkesztő, rendező. A próbafolyamatok alatt kikerültek és bekerültek versek, míg végül egy masszává állt össze ez az egész.

– Így áll össze tehát kívülről. És belülről? Hogy tudod úgy magadévá tenni a verseket, hogy előadni is úgy tudd őket, hogy kiadd magadból azt, amit benned keltettek?

– Bevallom őszintén, nem mindig sikerül egyformán. Nagyon fontos dolog az, hogy a verset belülről meg kell élni. Ez valóban így van. Egyszerűen eljátszani, színészkedni nem lehet, mert akkor hiteltelenné válik az egész történet. Meg kell élni magamban a dolgokat. Ehhez két dolog szükséges. Az egyik maga a vers. Olyan verseket választok, amikkel nekem is van mondanivalóm, így nagyon pontosan megfogalmazva tudom elmondani azt, amit szeretnék. Ezért is választok olyanokat, amik engem is foglalkoztatnak, az én érzéseim is bennük vannak. A másik dolog pedig a közönség. Rajtuk, az ő hozzáállásukon, befogadókészségükön nagyon sok múlik. Itt például azt éreztem, hogy a közönség visz. Olyankor szinte tudattalan szintre kerül át az egész történet, miközben a szöveg miatt persze nyilván kontroll alatt van. Nagyon hálás, végig értő, figyelő közönség volt itt. Ez sokat számít. Sokat segít az előadónak.

– Kedvenc versed van?

– Talán A számokról. Azt nem véletlenül szoktam ennek az előadásnak a végén mindig elmondani, amikor csak tehetem. Ennél egyszerűbben nem lehet megfogalmazni azt, amit soha nem sikerül megtennünk: végre tényleg ki merni nyújtani a kezünket, elfogadni a másik által nyújtott kezet, felnőtt fejjel is megdicsérni a másikat és „összeadódni”. Mert egyenként nem megyünk semmire. A mi magyar történelmünk aztán főleg ilyen. Az előadás is úgy kezdődik, hogy „Ó Európa hány határ…” A számokról azért kedvenc, mert egyedül nem megy. A legegyszerűbb dolgot írja le ez a vers: „Adódjatok össze!” És ez tényleg annyira egyszerű lenne! Sok minden. Ha egy emberben ez elindít valamit, akkor már megérte elmondani.

– A mostani előadások hogyan születtek meg?

– A VasútÁL(l)LOMás úgy, ahogy azt már elmondtam: Erikával összeültünk, megvolt egy kép, egy elképzelés, s a címből is azért vettük ki az egyik l-t, hogy érzékelhető legyen benne az álom szó. Ez egy elképzelt valami. A Radnóti Miklósról szóló estet Bődi Szabolccsal állítottuk össze. Ő volt az a magyartanár, aki gyerekkoromban megszerettette velem a versmondást. Azóta Kunszentmiklós polgármestere lett. Fontos még megemlítenem Balogh Mihály tanár urat is, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum nyugalmazott főigazgatóját az előadás megszületése kapcsán, akivel szinte atyai jóbarátként dolgozunk együtt, s aki segíti a „munkámat”. Ezt az előadást Radnóti utolsó éveiből állítottuk össze. Ez egy egész más jellegű darab. Vannak benne effektek, zene, puskaropogás, bombázás. És kétszemélyes. Az elején a polgármester úr által naplórészletek és Radnóti nagyobb versei, pl. a Tétova óda, a Nem tudhatom, a Sem emlék, sem varázslat hangzanak el. A következő részben az eclogák. Ez párbeszédes. Aztán a bori notesz, a láger és egy másik fajta üzenet következik. Nem az ugyanis a vége, hogy Radnóti meghal a Negyedik Razglednicával, hanem visszajön a tanár úr, a fehér ruhába öltözött próféta, s Radnóti mintha a mennyországba kerülne. Az estet a Nyolcadik ecloga, ill. ez a két mondat zárja: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, – hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.” Pozitív kicsengést akartunk adni neki.

– Hogy készülsz fel az előadásaidra?

– Szeretek időben érkezni, berendezkedni, megnézni, mi hol van, hisz minden helyszín más, és „lejárni” az előadást a versekkel együtt. Egyébként rettentő módon izgulok minden előadás előtt. El bírnék rohanni. De amikor bevezették az előadást, csönd lesz, a közönség várja a kezdést, elindulok, és utána már nincs visszaút.

–Mit tudsz mondani a kárpátaljai közönségről?

– Csak a legjobbakat. Nagy öröm számomra, hogy egy év leforgása alatt már hetedszer vagyok itt. Azt hiszem, hogy bár verseket, színházat már nyilván, de versszínházi pódiumesteket még nem nagyon látott az itteni közönség. S a visszajelzésekből úgy veszem észre, s el is mondják sokszor, hogy az előadás által érthetőbbé válik egy-egy vers, egy-egy gondolat. Aztán hazamennek, fellapoznak egy könyvet, megnézik, hogy is van a vers. Ez lenne a lényeg: verskedvelőkké, vershallgatókká tenni a közönséget. Nagyon örülök, és nagyon jó érzés itt lenni, mert nagyon sok szeretetet kapok a kárpátaljai közönségtől. És ez így jó. Így szép.

Espán Margaréta