Petőfi Sándor: Távolból
Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh, mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karjával!
Mint marasztalt esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztalt volna tán hiába.
Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.
...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak velük mit üzenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!
Kereken százhetven esztendeje, Pozsonyban született ez a közismert Petőfi-költemény, mely azt az örök érvényű igazságot járja körül, hogy az embernek szükségszerűen csalódnia kell a világban. Ezt a százszor megfogalmazott igazságot Petőfi érzelmes családi köntösbe öltözteti. A szegénység és gazdagság szembeállításával pedig a szentimentalizmus határáig merészkedik el a költemény. És mégsem lesz egyetlen sora sem giccses. A költemény végig belül marad a hitelességen. A „Szép reményink hajnalcsillagánál, A jövendő tündérkert gyanánt áll, S csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre gyászos tévedésünk” négy sora kiválóan meg tudja mutatni a hitelesség lényegét. A fiatalt mindig vágyai vezérlik, de miután megtapasztalja az emberi világ mibenlétét, rádöbben azok csalókaságára. Így volt ez Petőfi kora előtt, és így lesz ez, miután mi már nem leszünk. Az igazság ugyan magától örök, de hitelessége a korszerűségtől tud mindig megújulni…
Penckófer János
