Euromajdan: A narancsos forradalom újratöltve?

Vilnius után apátia helyett „fokozódik” az ukrajnai helyzet

Azzal, hogy múlt pénteken a vilniusi csúcson elmaradt az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási szerződés aláírása, lezárult az országban az európai integráció okán kirobbant politikai válság egy szakasza, a szerződéskötés elmaradása miatti tüntetésekkel azonban mindjárt kezdetét vette a krízis második felvonása.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra számíthattunk, hogy a tüntetők legfeljebb néhány napig tartanak ki – rossz nyelvek szerint addig, amíg el nem fogy a tüntetőket toborzó pártok pénze –, majd az egész akció szép lassan érdektelenségbe fullad. Történt azonban, hogy szombaton a belügy különleges alakulata, a Berkut váratlanul és indokolatlanul durva eszközökkel látott neki megtisztítani a tüntetőktől Kijev „forradalmi” terét, a Majdant. A rendőrattak nyomán véres fejjel visszavonuló demonstrálókról, köztük döbbent fiatalokról készült felvételek az egész világot bejárták, s nemcsak nemzetközi tiltakozást váltottak ki, hanem magában Kijevben is feltüzelték az indulatokat. Az európai integráció megakadása miatt addig csak ímmel-ámmal tiltakozó fővárosiak a rendőri erőszak hatására tömegesen vonultak az utcákra és terekre, a hangulat időnként már-már a 13 évvel ezelőtti Majdanét, a narancsos forradalomét kezdte idézni.

A Berkut szombati támadásának másik következménye az lett, hogy a tüntetések addig abszolút békés jellege egyik pillanatról a másikra odalett, a rendfenntartó erők és a tüntetők részéről egyaránt feljegyezhettünk erőszakos cselekedeteket. A tiltakozók több középületet is elfoglaltak ideiglenesen, megszállták például a kijevi városi adminisztrációt, illetve összecsapásokra került sor a tüntetők és rendőrség között az elnöki adminisztrációnál és a kormány épületénél. Vitatéma lett, hogy az erőszakos akciókba provokátorok sodorták-e bele az alapvetően békés tüntetőket, avagy a tömegeket spontán ragadta el a hév, s érthetően mind a hatalom, mind az ellenzék a maga ártatlanságát hangsúlyozta. A kérdést egyelőre lehetetlen eldönteni, annyi azonban bizonyos, hogy az „első vér” ebben a szembenállásban egyértelműen a hatalom kezéhez tapad.

Az elmúlt hétvégéig, de úgy is mondhatnánk, hogy addig a pillanatig, míg Vilniusban egészen nyilvánvalóvá nem vált, hogy Ukrajna nem írja alá a társulási szerződést, ugyancsak vita tárgyát képezte Ukrajnában, illetve az európai kurzust támogatók körében a tiltakozó megmozdulások jellege. Bizonyos körök részéről érzékelhető volt az igyekezet, hogy a tiltakozó akciókat ne pártrendezvényekként, hanem össznemzeti civil akciókként tüntessék fel. Eleinte az ellenzéki pártok hajlandónak mutatkoztak eltekinteni a pártjelképek használatától a közös fellépés érdekében, később azonban – főleg Kijevben – egyre gyakoribbá vált, hogy az ellenzék és a civilek külön tartották nagygyűléseiket. Végül az utóbbi napokban a pártrendezvények és a politikusok kezdtek dominálni a tüntetéseken és a médiában egyaránt. Ugyancsak a pártszervezés következményeként egyre nagyobb számban vesznek részt a fővárosi akciókban az ellenzék által vidékről odaszállított tüntetők, akiket a hatalom szintén vidékről „importált” emberanyaggal igyekszik ellensúlyozni az ellentüntetéseken.

Az ellenzéki pártok irányítási törekvései ellenére a hatalomellenes megmozdulásokon rendre tapasztalhatók a fejetlenség, a kapkodás és a tanácstalanság jelei. A Batykivscsina, az Udar illetve a Szvoboda érzékelhetően nem tud mit kezdeni a „forradalmi hangulat” időnkénti megnyilvánulásaival, igyekeznek konkrét célok, elsősorban a hatalomváltás kikényszerítése felé terelni az eseményeket. Az első lépés ebben az irányban a kormány menesztése lenne, ami azonban első nekifutásra nem sikerült: a Legfelsőbb Tanács keddi ülésén a hatalompárti többség nem szavazta meg az ellenzék által benyújtott bizalmatlansági indítványt.

Az is elmondható azonban, hogy a hatalom sem tanúsította ezekben a napokban a korábban megszokott egységet és határozottságot. A Janukovics-táboron belüli problémák egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy gyakorlatilag a teljes kormányzat elhatárolódott a szombati véres rendőrakciótól, senki sem vállalta fel, hogy utasítást adott volna a tüntetőkkel való leszámolásra. Ennek megfelelően nem is történt egyelőre egyéb az ügyben, mint hogy lemondott az akcióra közvetlenül parancsot adó rendőrségi vezető.

Ugyanakkor mostanáig ez volt a rendfenntartó erők gyakorlatilag egyetlen határozottnak mondható fellépése. Éppen ezért viszont nem volt alkalmas a rend és a nyugalom helyreállítására, csupán annyit értek el vele, hogy maguk ellen hangolták az egyébként apatikus közvéleményt. Egyébként a fővárostól eltekintve a belügy az országban sehol sem avatkozott bele a tiltakozó akciókba.

Megfigyelők szerint egyfajta belső bomlásnak is tanúi lehetünk a hatalom táborán belül. Példaként az államfő személyéhez közelállónak tekintett Szerhij Levocskinnnak, az elnöki adminisztráció vezetőjének esetét hozzák fel, aki a Berkut-akció hatására benyújtotta lemondását. S bár Janukovics a lemondást nem fogadta el, minek hatására Levocskin úgy döntött, hogy mégiscsak marad a posztján, az eset egyértelmű jelzésnek tekinthető, hiszen korábban nem voltak jellemzőek az elnök környezetére a nézetkülönbségekre valló ilyen teátrális megnyilvánulások.

Végül ne feledjük, hogy nem ért véget az a geopolitikai játszma, melyben az első játékrészt a vilniusi szerződéskötés elmaradásával egyértelműen Vlagyimir Putyin nyerte az Európai Unióval, illetve Viktor Janukoviccsal szemben. Erre vall a Vilnius utáni ukrajnai történések eltérő megítélése is a felek részéről. Az Európai Unió és az Európai Tanács ugyan minden ukrajnai felet a békés párbeszédre szólított fel, azonban jól érzékelhetően elsősorban a kormányoldaltól várják el Brüsszelben, hogy tartózkodjék az erőszak alkalmazásától, mintegy az európai integrációt sürgető tüntetők oldalára állva ebben a konfliktusban.

Moszkvában viszont úgy látják, hogy az ukrán ellenzék vagy nem érti, mi történik az országban, vagy szélsőséges erők tevékenységét leplezi. Vlagyimir Putyin elnök minap azt hangoztatta, hogy mindaz, ami Kijevben történt, inkább hasonlít pogromokra, mint forradalomra. Úgy vélte, hogy az ellenzéki akcióknak kevés közük van Ukrajna és az Európai Unió kapcsolataihoz, az ellenzék a törvényes hatalom „megingatására” törekszik. Azt mondta, ami történik, azt jelzi, hogy egyáltalán nem forradalomról, hanem jól előkészített akciókról van szó, amelyeket az ellenzék nem mostanra, hanem a 2015-ös elnökválasztás idejére szánt.

Tudható volt, hogy Ukrajna jelenlegi vezetésére nehéz idők következnek, hiszen a társulási szerződés visszamondása után nem számíthatnak európai pénzügyi támogatásra, de az orosz segítség is csak azután jöhet szóba, hogy konkrét szerződésekbe foglalják a Moszkvával szemben vállalt kijevi kötelezettségeket. Pillanatnyilag azonban ott tartunk, hogy nem kizárt, Viktor Janukovics rezsimjének a politikai túlélés is gondot jelenthet, miután a kijevi és úgy általában az ukrán nép a vártnál nagyobb aktivitást mutatott, miközben a hatalom részéről válaszul az elvártnál csekélyebb átgondoltságot és elszántságot tapasztalhattunk.

Nem mellékes, hogy napjaink történései ismét felfedték az Ukrajna nyugati és keleti része között meghúzódó civilizációs törésvonalat. Míg ugyanis nyugaton tömegével vonultak utcára az emberek a kijevi tüntetők támogatására, addig keleten, ahol itt-ott Viktor Janukovics támogatására szerveztek tüntetéseket, helyenként a labdarúgó-bajnokság eredményei is nagyobb izgalmat váltottak ki, mint a fővárosból érkező hírek.

zzz