József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is a nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék.

A magyar irodalom istenes versei között József Attila itt olvasható költeménye alighanem az egyik legbájosabb. Rendkívüli érzékkel formálja meg a gyermeki tisztaságot, bájt, a szeretetreméltóságot. Természetes kedvesség lengi be a rövid verset. Hitelességét külön erősíti, hogy nem kíván túllépni a személyesség határán. Mindezek együttes hatásaként jön létre a bensőséges hangvétel, amely mindjárt az első versszaktól érzékelhetővé válik. Az „Istenem, én nagyon szeretlek” sor után az a megkapóan bájos fordulat következik, miszerint a gyermek Istent munkálkodónak látja. Ezért beszél a rikkancsság, a szántóvető, valamint a csősz munkájáról. A „nagyon szeretlek” érzése pedig természetesen úgy tud legszebben megnyilvánulni, hogy a munkálkodó Isten mellé odaáll az ember, ez a kisfiú, aki mindenben segítségére szeretne lenni. E szívből jövő segítőkészség nyomán a szeretet áramolni kezd, és az utolsó sorokban Isten, valamint a hozzá bújó lélek megható összetartozásában lehet gyönyörködnie az olvasónak…

Penckófer János