Petőfi Sándor: Hideg, hideg van ott kinn…
Hideg, hideg van ott kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.
Egykor... de mi közöm most
A múlthoz énnekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.
Te foglald egyedül el
Egészen lelkemet,
Száműzve a jövő s múlt,
Remény s emlékezet.
Mi is az a jövő s múlt?
Ha zordon vagy ha szép,
Az mindegy, így is, úgy is
Tolvajnál nem egyéb.
Két tolvaj a jövő s múlt,
Incselkednek veled,
Hogy szépszerén magokra
Vonják figyelmedet,
S míg jobbra-balra nézesz,
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.
Nem fogtok most ki rajtam,
Zsebmetsző cimborák,
Pusztuljatok szememből,
Lóduljatok tovább.
Te állj, te állj előttem,
Barátságos jelen,
Jóízűen merengek
Mosolygó képeden.
Nem vagy merész kalandor,
Regényes vad legény,
Kinek félvállán mente,
Sastoll a süvegén.
Fejeden házisapka,
Rajtad hálóruha,
Kezedben egy pohár bor,
Szádban török pipa.
Hadd rázzam meg, kedélyes
Barátom, kezedet,
E nagy karszékben töltöm
Estém szemközt veled.
Füstöljünk, iddogáljunk...
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.
Petőfi Sándor Hideg, hideg van ott kinn… című költeményét egy jól ismert helyzet felidézésével kezdi. Azzal az ellentéttel, hogy szembeállítja a kinti rideg, cudar időjárást az otthon bensőséges melegével. Ebből az alaphelyzetből bontakozik ki a költemény filozófiája, miszerint a jelen megélésének kíván hódolni a megnyilatkozó személy. Mindjárt odáig is merészkedik gondolata, hogy mind a jövő, mind a múlt kártékony dolog. Sem a jövőbe mutató reményt, sem a múltidéző emlékezést ebben a gondolatmenetben nem éri dicséret, de annál inkább a jelent. A jövőt és a múltat két tolvajnak látja, „zsebmetsző cimboráknak”, akikkel nem kíván közösködni. A jelennek szól a hódolat. Annak az egyszerű és nyugodt emberi hajlamnak, mely a pillanat szépségét, nyugalmát, békességét emeli magasba. Itt most nincsen „merész kalandorság”, hanem teljes összhangban van minden: „házisapka”, „hálóruha”, „pohár bor”, „pipa”…
Penckófer János
