Tóth Árpád: Hímzés
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:
Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló –
Kár volna vad kezekkel összetépned,
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló!
Egy mesteri remekmű Tóth Árpád költői műhelyéből. Mert a Hímzés című költemény valóban lenyűgözően pontos vázlat az emberi élet sokszor felfoghatatlan nagyszerűségéről, ráadásul klasszikusan szép formában előadva. Nem véletlenül állítják sokan, hogy a szonett tizennégy sorába szinte minden belefér. Így van ez a Hímzés esetében is. Benne ott a mitológia, miszerint a párkák azok az asszonyok, kik az emberek sors-fonalait tartják a kezükben. És ha úgy alakul egy-egy ember életének fonata, akkor azt bizony „elvarrják”, majd ollóval elvágják a párkák. Ekkor a földön meghal egy ember. Mindazonáltal Tóth Árpád, kit a magyar irodalomban a bánat költőjének neveznek, megpróbál biztatóan, életigenlően szólni „a föld csudáiról”. Ebben a versében nem bánat forrása, ami egyébként nála mindig az. „Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet, s hogy gyenge szálát zord párkák fonák” – biztatja az embert és alighanem önmagát a szerző. E Hímzésen mindenképpen átüt az élet nagyszerűsége: „száz szent semmisége”…
Penckófer János