Tóth Árpád: Hímzés

2014. január 9., 08:33 , 678. szám

Szólongatom olykor magam: be szépek

A föld csudái, látod, bús nomád?

Miért hát mindig bánat a komád,

És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

 

Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,

S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,

Bár színe alján ott a torz fonák,

Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

 

Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét

S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,

Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló –

 

Kár volna vad kezekkel összetépned,

Hisz lassan úgyis elkopik az élet,

S jaj, csattan a párkák kezén az olló!

 

Egy mesteri remekmű Tóth Árpád költői műhelyéből. Mert a Hímzés című költemény valóban lenyűgözően pontos vázlat az emberi élet sokszor felfoghatatlan nagyszerűségéről, ráadásul klasszikusan szép formában előadva. Nem véletlenül állítják sokan, hogy a szonett tizennégy sorába szinte minden belefér. Így van ez a Hímzés esetében is. Benne ott a mitológia, miszerint a párkák azok az asszonyok, kik az emberek sors-fonalait tartják a kezükben. És ha úgy alakul egy-egy ember életének fonata, akkor azt bizony „elvarrják”, majd ollóval elvágják a párkák. Ekkor a földön meghal egy ember. Mindazonáltal Tóth Árpád, kit a magyar irodalomban a bánat költőjének neveznek, megpróbál biztatóan, életigenlően szólni „a föld csudáiról”. Ebben a versében nem bánat forrása, ami egyébként nála mindig az. „Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet, s hogy gyenge szálát zord párkák fonák” – biztatja az embert és alighanem önmagát a szerző. E Hímzésen mindenképpen átüt az élet nagyszerűsége: „száz szent semmisége”…

Penckófer János