Vajda János: Utóirat

Bezárom én is már a boltot.

Napomnak vége; kész a mérleg:

Nem maradok, hazám, adósod.

Mi tőlem telt, megtettem érted.

És te nekem nem adtál semmit.

Bár csak szívem volt minden kincsem,

De azt odaadtam kicsinyenként,

Ott már, úgy tetszik, semmi sincsen.

Kimért, ínséges volt a kosztod,

Mint fegyencházi gazdasszonynak.

Frankfurtiakban ettem kócot,

Amellyel puskát tisztítottak.

Nem tartozom leányaidnak,

Kiket dicsőiték versekben.

E földi édenből enyém csak

Úgy festve volt s azt – megfizettem.

Aszúd helyett, mitől a holtak

Egy pillanatra föltámadnak,

Ihattam rendszerint csak olyat,

Mitől gyöngébbek szörnyet haltak.

Szó, ami szó, tagadhatatlan,

Nem kényeztettél semmiképpen.

Azért ki mégsem fogtál rajtam:

Nem rendítettél meg hűségben.

De engedd, adjak egy tanácsot.

Kinek mit adsz, tartsd jobban számon.

Mert végre, nem lehetlen, mások

Elrettenhetnének példámon,

Hogy úgy eresztesz el magadtól,

Mint gazdag ház fukar gazdája,

Ki a szegény utast még egy jó

Pohár borával sem kínálja...

Vajda János Utóirat című költeménye számvetés. Egy olyan személy megnyilatkozása, aki hite szerint sok mindent megtett a hazáért, de az cserébe semmit nem adott neki. Ez az alapállás, melyet aztán a második versszakot követően részletez a megnyilatkozó. Így derül ki, hogy „kimért, ínséges koszt” jutott csak számára, ami természetesen a mindenféle javakban való dúskálás hiányát jelenti. Mint ahogyan az „aszú” sem bort jelent csupán, hanem általában élvezeti cikkeket is egyben. Ezek után nyíltan mondja ki a megnyilatkozó, hogy őt bizony a hazája „nem kényeztette semmiképpen”, ám ez már olyan keserűséget hordoz, melyet humorral tud csak feloldani. „Azért ki mégsem fogtál rajtam: nem rendítettél meg hűségben” – olvasható a hatodik szakaszban. Keserűen szép megnyilatkozás ez a hazaszeretetről, amely érzés általában akkor is tovább él az emberben, ha semmit sem nyújtanak érte cserébe. Az igazi szeretet sosem számító…

Penckófer János