A „ruharongyító” borok hazája

Beregszász és Nagy­bereg között helyezkedik el a leginkább a szőlőtermesztésről, borkészítésről elhíresült falucska, Kígyós. No, de ne felejtsük el, hogy a járásközpont szomszédját bizony nemcsak jó borai, hanem a népművészet mestere címmel rendelkező kézművesei, méhészei, ügyes, kitartó és találékony mesteremberei is különösen értékessé teszik.

Ötsarkú kályha

Orosz György a környék egyik legtöbb szakmai tapasztalattal rendelkező kályhásmestere.

– Édesapám, Orosz Árpád is kályhás volt. Tőle tanultam meg a mesterséget. Aztán persze fejlesztettem a tudásomat, főleg könyvekből s idősebb mesterek által. 1965-ben raktam meg az első kályhámat a helyi óvodában. Két évvel később a kommunális ügyosztályon kezdtem el dolgozni. De katonaság alatt s a szovhozban is ezt a munkát végeztem. A mai napig is van még mit tanulnom. Ma nehezebb ez a mesterség, mint régen volt. Mert régen mindenkinek egyforma, sablonos kályhákat csináltunk. Ma meg elém raknak egy képet az internetről és nekem azt kell megcsinálnom. De nehéz az átrakás is, főleg akkor, ha nem én szedtem szét előzőleg a kályhát, mert akkor nem tudom, eredetileg milyen volt. Az eddigi legnehezebb munkámat is ennek „köszönhetem”. Öt sarka volt ugyanis a kályhának, s nem tudtam, hogy kell összerakni. Végül annyit gondolkodtam rajta, hogy éjszaka megálmodtam, milyen is lehetett, mielőtt szétszedték. Az is nehezíti a munkát, hogy régi, 1909–11-ben gyártott kályhát összetört darabokból kell sokszor megrakni, és az is, mikor csiszolni kell a csempéket, mert van köztük méretkülönbség. De nem volt még olyan, hogy ne tudtam volna megcsinálni valamit. Több ezer kályhát megraktam már. Ezenkívül spórokat és kandallókat is. A legnagyobb kályhám 3,10x2,10 m méretű. Rá is lehet feküdni, akkora. Megtanítottam a mesterségre három keresztfiamat is. Még iskolás korukban jártak velem dolgozni. Fizettem nekik a napszámot, kedvet csináltam nekik a munkához. Már egyedül is tudnak kályhát rakni.

A jó pergetés és a szűk esztendők

– Már a középiskolában megismerkedtem a méhészkedéssel, mivel 10–11. osztályban munkaórán erről tanultak a fiúk. Aztán katonaság után kezdtem el komolyabban foglalkozni vele – mesélte Kormos Tibor. – Először csak hobbiszinten, de később megszerettem. Itt a faluban hat méhcsaládot vettem, a számuk később gyarapodott. Minden év teljesen más a méhészkedésben. Általában a szárazság vagy az esős idő okoz problémát. És az értékesítéssel is vannak problémák, mert ha jó év van, akkor sok a méz a piacon, ha meg nem, akkor ugye mindenkinek kevés van. Azt szokták mondani a méhészek, hogy hét évente egyszer lehet jól mézet pergetni, utána meg jönnek a szűk esztendők. Most kb. 140 méhcsaládom van. De tavasszal kell számolni őket. Több családot nem szeretnék már, mert egy embernek bőven elég az a munka, ami körülöttük van. Nagyon sok odafigyelést igényel ez.

„Országpusztító” és „ruharongyító” bor

Tompa István több évtizedes vőfélytapasztalattal rendelkezik.

– Tizenhét évesen kezdtem el a vőfélykedést. Akkoriban ez nem hivatásszerűen ment, hanem barátok, rokonok kérték fel az embert. Édesapám is vőfély volt, tőle írtam át a verseket, amiket később betanultam. Egy másod-unokatestvéremnél voltam először. Kezdetben még nagyon sok lagzin voltam. Volt olyan hónap, hogy öt szombatra is jutott. Mentem ismerősnek, ismerős ismerősének, munkatársam gyerekének lakodalmába is vőfélykedni, csak úgy, köszönöm szépen alapon. A munkám a vőlegény házánál kezdődött, s hajnali két órakor, a töltött káposzta tálalásával ért véget. De amióta a divatba jöttek az újítások, a sok játék, amivel szerintem csak szétszabdalják a mulatságot, nem nagyon járok. Nem is igazán tudom, hogy hogyan kerültek be ezek a népi lakodalmas szokások közé. Nekem annyira nem tetszik, hogy ilyeneknél 100 ember csak ül, amíg néhány szerepel. Tavaly szeptemberben voltam legutóbb lakodalmon, ugyanazokkal a versekkel, amiket apámtól tanultam, s amiket amúgy a keresztfiamnak is odaadtam, s volt is velük már vőfélykedni.

Ha már bortermelő vidékről származó vőféllyel beszélgettem, íme egy borköszöntő: „Azt kívánom a magyarnak, legyen tele mind az icce, mind a pince, mind a verem, mind a bolt, mint ahogy az régen volt. Legyen szolga a magyarnak mind az oláh, mind a szerb és mind a tót, hogy ne legyen se nadrágján, se dolmányán semmi folt. Ezen bornak szőlőtőke a neve, édes a leve, zöld a levele. Kapafokkal veregetett tőkécske, vesszőkéssel sanyargatott vesszőcske. De ez a bor oly jó bor, hogy ma szívvidámító, holnap országpusztító, ruharongyító. Igyunk azért az ércpincéből aranyszínű bort, hogy oly vidámak lehessünk, hogy kedvesünkhöz se mehessünk. Adjon Isten minden jót, hegyen, völgyön jó búzát, szép kislánynak jó urát, ne felejtsük az ivást. Egészségünkre!”

Tompa István pár barátjával karöltve sok éven át adott éjjeli zenét is. Megtörtént, hogy zenészként kísérte a lakodalmat, vőfélyként pedig vezette.

A népművészet mesterei

A következő, egymással testvéri és sógornői viszonyban is lévő hölgyek neves cím birtokosai. Nem véletlenül...

– Már gyerekkoromban is volt a házban szövőszék, mert a lányoknak régen meg kellett szőniük a staférungjukat – mesélte Bakó Olga. – De akkoriban még nem foglalkoztam vele olyan intenzíven. 1980 óta viszont már állandó jelleggel szövök, mindig be is van állítva itthon a szövőszék. A használt minták régi kendőkről lettek átrajzolva. Akkoriban a nagyberegi kolhoz szövőcsoportjához tartoztam. Oda lehetett leadni a munkákat. Voltak megrendeléseink. Nagyon sokat szőttünk például Moszkvába, nagy éttermekbe függönyöket, asztalterítőket, szalvétákat. De készítettünk magyaros motívumokkal Beregszászba is ilyesmit. 1983-ban fel kellett vinni kézimunkákat Lembergbe. Ott zsűrizték, és meg is kaptam a népművészet mestere címet. Tagja lettem a Bereg Alkotóegyesületnek is. Különböző kiállításokon voltak már ott a munkáim, többek között Ungváron, Moszkvában, Kijevben. De vittek már belőlük Amerikába, Japánba és Kuvaitba is. A lányom is tudja már minden csínját-bínját a szövésnek, s néha hoznak gyerekeket különböző iskolákból, hogy megnézzék, hogy megy a szövés. Ma különben már nem szorítkozik a munkám annyira a lakodalmas kendőkre, terítőkre. Inkább dísztárgyakat, könyvjelzőket, ballagó tarisznyákat szövök. Az igények különbözőek, sok mindenre kiterjednek, de mindent meg lehet szőni, csak akarat, odafigyelés és hozzáértés kell hozzá.

– Édesanyám, nagymamám, sógornőim is foglalkoztak szövéssel, aztán nekikezdtem én is. 1982 óta szövök. Akkor léptem be én is a szövetkezetbe – emlékezett vissza Ohár Katalin. – Akkor pont Kijevbe kellett szalvétákat szőni. A kolhoz megszűnése után sok pokrócot szőttem. Volt, hogy 5-6 negyven méteres véget is egy tél alatt. A szövőszékem ma is ugyanott áll, ahol 1982-ben be lett állítva. Ritka az a nap, amikor nem ülök bele az esztovátába. Már megszoktam ezt a munkát, s szinte hiányzik. Igaz, nem könnyű munka ez, mert nagyon sok odafigyelést igényel, főleg akkor, amikor befelé kell szedni a mintát.

– Én 1980 óta szövök – folytatta Mester Irén. – Édesanyámtól tanultam. Keresztfutókkal, szalvétákkal, kis garnitúrákkal kezdtem a munkát. Én is tagja voltam a kolhoz szövőcsoportjának, illetve az alkotóegyesületnek ma is tagja vagyok. Leginkább télen érek rá szövögetni, de az esztováta mindig bent van. Pokrócszövéssel nem foglalkozom, de egyéb munkáim gyakran voltak már kiállításokon.

Méz és szőlőnedű

Kész Elemér, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke, a falu egykori polgármestere bortermeléssel foglalkozik.

– Katonaság után kezdtem el szőlővel foglalkozni. Azelőtt is volt a családnak szőlője, de fiatalként nem igazán szerettem, mikor menni kellett például kötözni. Később aztán, amikor megnősültem, elkezdték szétadni a kolhoz földjeit. Eleinte nem akartam részt belőlük, de végül mi is vettünk ki 50 árat. Aztán még egy részt, így ma már 1 hektár szőlőnk van. De több fajta. Ezeket külön szoktuk szüretelni. Ehhez persze segítség is kell, de metszeni például egyedül szoktam. A borral kijárok fesztiválokra, s több alkalommal eredményesen is szerepeltem velük.

Kész Elemér a bortermelésen kívül méhészkedik is. Az első családot apósától szerezte. Ma nagyjából 60 család zümmög a kaptárakban.

A szívtől a szentképig

– Tizenhárom éve foglalkozom fafaragással – tudtam meg Badó Attilától. – Nagybátyámtól lestem el ezt a szakmát. Mellette nőttem fel, így szinte rám ragadt. De születni is kell azért erre, mert tudni kell hozzá rajzolni is. Az első munkám egy Valentin-napi ajándék volt, egy virágokkal, levelekkel díszített szívforma. Mostanában kenyértartókat, virágpolcokat, húsvágó deszkákat, fogasokat, különböző formájú apróságokat szoktam faragni, sokszor megrendelésre. Faragtam már szentképet is. Nyáron szoktam beszerezni a faanyagot, hogy télen legyen mivel dolgoznom. De számomra ez nemcsak munka, hanem hobbi is. Sokszor megesik, hogy éjszaka felkelek, s elkezdek rajzolni vagy méregetni, faragni egy munkát. Tavaly a kígyósi falunapon kiállítás is volt a munkáimból. De más rendezvényekre nem szoktam járni. Így is van elég megrendelésem, mert nagy az ismeretségi köröm. Próbáltam már megtanítani másokat is erre, de nem voltak elég türelmesek. Márpedig ehhez a mesterséghez nagyon nagy türelem kell.

Annak a településnek, amelyiknek ennyi ügyeskezű kézművese, mesterembere van, nem is lehet mást kívánni, csak azt, hogy ez sose legyen másként. Oh, és ezt is: „Legyen tele mind az icce, mind a pince, mind a verem, mind a bolt, mint ahogy az régen volt!”

Akinek van kiegé­szítenivalója Kígyós múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta