Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,

én leveszem képedet falamról. Torz

hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase

tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.

Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan

derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen

enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.

Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is

számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű

voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.

Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek

útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,

s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget

nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.

Hangod fájó hullámokat kavart, mikor

a sok beszéd után rekedten újra

szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott

ruhádon vastagon ült a nagy út pora,

sovány, széltől-naptól cserzett arcodon

bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két

parázsló szemedből sisteregve hullottak

borzas szakálladra az Isten könnyei –

Nem mindennapi helyzetet mutat be a Krisztus című Dsida Jenő-költemény. A versbeni beszélő egyszerre ellenkezik azzal az ábrázolással, amely eddig szobája falát díszítette, miközben pedig hitet tesz egy általa valóságosabban hitt Krisztus mellett. Az egyes szám első személyű megszólaló gondolatai azt a helyzetet tisztázzák, miszerint Krisztus nem lehetett derűs, „kitelt arcú”, jóllakott, „ragyogóan kék szemű”, tehát az életet élvezni tudó valaki, hanem ellenkezőleg. Az első hét sor után, az „Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is” kezdetű mondattal fordulópontot tapasztal a versolvasó. Innentől kezdve a vers arról szól, milyennek is látja Krisztust a megnyilatkozó személy. A bensőséges hanghordozás feledtetni tudja azt a fölmerülő kérdést, hogy a megszólaló valóban látta-e, hallotta-e Krisztust. Végül is olyan szabadverssé alakuló „emlékezést” mutat be a szerző, amely mintegy imádsággá alakul. Egy valóságos személyről szól a költemény, ám ennek a személynek a szakállára „Isten könnyei” hullanak. Embert érzékelünk, aki mégsem csupán ember…

Penckófer János