Kosztolányi Dezső: Osvát Ernő a halottaságyon

Csak sárga volt, ezüst volt és piros volt:

e három együtt: sárga és ezüst

s piros, amikor a kórházi ágyon

mezítelen, sovány testét övig

a szolga föltakarta lassan. Arca

nagy sárgasága. Szép ezüstfeje,

gazdag díszében, régi kincseinknek

ezüstbányája. És a szív piros.

Még csöppeket sírt a tapasz alatt is.

Egy falikarra nézett a szeme,

üvegesen, mint Rippl-Rónai

képén, a furcsa fölfelé-tekintés

igaz pózában. Ezt figyeltem én,

kíváncsian, nyakam előrenyújtva,

mint a tanítvány, ahogy ő szerette:

szemrebbenés nélkül és komolyan,

hogy majd lerajzoljam magamnak egyszer,

s másoknak is hitet tegyek felőle.

De oly sokáig néztem azt a villanyt,

oly mozdulatlan, hogy mozogni kezdtem,

belefáradtam s csöndesen kimentem

az őszi éjbe. Ott az ég alatt

vad vágy fogott el, hogy megint legyen,

és úgy akartam ezt, de úgy akartam,

amint akarta anyja hajdanában,

ki kínban-vérben a világra szülte.

És mint az anyjának fájt egykoron,

hogy szétnyíló öléből földre jött,

úgy fájt, hogy a lelkemből kiszakadva

eltávozott és nincs és sohasem lesz.

A magyar irodalom méltán legendás folyóirata volt a Nyugat, e lapnak pedig ugyancsak méltán legendás szerkesztője Osvát Ernő lett. Hálás tanítványok, szerzők egész serege emlékezik rá, amikor 1929-ben tragikusan meghal. Németh László így látja egykori felfedezőjét: „Ahogy a szobrász a szobrát, az író életművét, úgy alkotta meg Osvát Ernő Osvát Ernőt. Remekmű ember volt, nem tüneményes, amilyenekkel a természet parádézik, hanem remek, amilyen csak a jó művészek alkotása lehet: jelleme írásművek koncepcióira emlékeztetett, mozdulatai gondos verssorokra.”

Osvát tragikus halála mindmáig felzaklató körülményekről árulkodik. E Kosztolányi-vers a szerző személyes érzelmeiről szól, melyek a szeretett szerkesztő elvesztésekor támadtak fel, Kőháti Zsolt pedig, Osvát című színdarabja számára a következőképpen idézi föl a halál körülményeit: „1929. október 28., hétfő. Osvát Ernő Aréna úti lakása. Ágnes, a Nyugat szerkesztőjének tüdőbeteg leánya, haldoklik. Huszonöt éves. Közben az édesapát a napi megélhetés, a lapcsinálás gondjai gyötrik. Meg az iszonyú vesebántalmak. Két esztendeje, hogy a felesége megmérgezte magát. S amikor ezen a napon, épp a gazdasági világválság küszöbén, Ágnes a gondos orvosi fáradozás ellenére életét veszti, Osvát szíven lövi magát…”

Penckófer János