Szécsi Margit: Fehér galambot

Fehér galambot, fekete hollót

ingembe raktam, vigyen a szélben,

vigyen az égi hullámverésben.

Látom a földet mélyen alattam,

látok egy írást messzi fölöttem,

szép betűk arról, mi végre lettem.

E zűrös élet mágnes-köréből

nem illik nékem följebbre törni,

sem nem a földi hadakkal ölni,

tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.

Mire beborul a heves égbolt,

nehéz vizei mossák a földet,

magamat látom a tisztaságban,

e csillogó föld nekem való lett.

Mire kihajt a tövises ezüstfa,

mire kinyílik szagos virága,

csillag-rengeteg sárgaréz torka

a te szép neved kitrombitálja,

lezuhanok a fényes világra.

Szécsi Margit verse különleges és mégis ismert hangulatot formál. A Fehér galambot hangulatának különlegessége sajátos költői nyelvezetében, ismertsége pedig az emberi lét értelmét faggató tudásszomjban rejlik. Nem szokványos formájú emberi sors- és létértelmezés tehát e vers, melyhez alapul – ebben az esetben – a „fehér galamb” és „fekete holló” kétféle véglete szolgál, illetve az a sajátságosan lebegő, mondhatni köztes állapot, melyet így fejez ki a költő: „látom a földet mélyen alattam, látok egy írást messzi fölöttem, szép betűk arról, mi végre lettem”.

A szellemi magaslatokba vágyó lélek felismerése az, hogy „nem illik” neki „följebbre törni”, ám azt sem érzi magához valónak, ami a földi valóságban zajlik, hogy tettel vagy szóval „ölnie, gyűlölnie” kelljen. Talán ezért ér véget olyan különösen a versbeni beszélő „lebegése”, a köztes állapot. A versbeni beszélő „zuhanásnak” nevezi a földre való visszaérkezését, és ez nem sejtet pozitív véget: „Mire kihajt a tövises ezüstfa, mire kinyílik szagos virága, csillag-rengeteg sárgaréz torka a te szép neved kitrombitálja, lezuhanok a fényes világra.”

Penckófer János