Babits Mihály: Július

Mint az ölyv két bús madárra,
vigyázatlan gyenge párra,
úgy jött ránk e szerelem,
mint a zápor a határra,
mint a nyári zivatar,
oly borúsan és hamar.

Most a felhők alatt állunk,
csillagokra nem találunk:
minden csillag elaludt.
Vigyázz! most az éjben járunk:
sillanó síkos az út –
ki tudhatja, hova jut?

Láttam, amint szeme retten –
ó, a boldogság kegyetlen,
nem valami víg dolog –
láttam, amint sír ijedten,
s mint veszélytől, aki bús
finom feje rám borul.

Hallottam, hogy hangja csuklott,
láttam lelkében a poklot:
szeme fényes ablakán,
félős lelke majd kiugrott
óriási ablakán,
amint fölvetette rám!

Babits Mihály művei között sem okoz feltűnést az a két vers, mely a két legmelegebb nyári hónapot – a júliust és augusztust – viseli címként, hiszen a hónapok neveit verscímként szerepeltetni egyáltalán nem ritka az irodalmi hagyományban. Az sem ritkaság, hogy az ilyen címet viselő költemények nem mindig tájleíró versek, hanem a szerelemről szólnak. Az viszont már feltűnik, hogy miféle érzelemről tudósít az itt olvasható Július. Már az indítás is meglepő: ölyv képében, tehát ragadozó madárként érkezik a szerelem, de nyomasztó a második szakasz úgyszintén, ahol „minden csillag kialudt”, az út pedig „sillanó síkos”, ráadásul azt sem lehet tudni, „hova jut”. Az pedig végképp elbizonytalanítóan hat, amikor kiderül, hogy „a boldogság kegyetlen, nem valami víg dolog”. Ború, felhő, éj, sírás, ijedtség és pokol körvonalai között mutatkozik tehát ez az érzelem, megértéséhez pedig nincs semmilyen közvetlen segítség, nincsen magyarázat. És mégis hihetőnek tűnik. Mert ilyen a művészi szó ereje…

Penckófer János