Nagy Gáspár: Segesvári nyár
Szabadság, Szerelem,
Segesvár, Dárdahegy!
Éltem 26 évet;
átállítom a szívverésem.
És dobták testét lefelé,
egy dacos szaltót csinált,
piroslott ingén a vér,
szemében izzott parázs.
Halottak a szemfedőim,
engem dobtak legelőször,
csontok, szív-helyek ölelnek,
jelöletlen porló hősök.
Pár papiros szerterebbent,
mikor rámcsapott a halál,
e verseket nem temették –
csak a szél pörgeti tovább.
Feketére mos az eső:
megszólalnak holt kereplők,
megmozdulok, búvok elő.
Átlátszik az összes csalás,
minden kétség egy villanás.
És az évek elcipelnek,
fűrészes hátukra vesznek.
Kezem lerogy egy virágra,
beleordítok a NYÁRBA!
A kutatások föltárták, hogy 1849. augusztus elsején Petőfi Sándor már nem élt. Előző nap, este hat óra körül érte a halál. Illyés Gyula Petőfi Sándor című monográfiájában arról is lehet olvasni, hogy „az ezerharminc elesett közt sebesülteket is eltemettek”. „Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör alján még felkiáltott: – Ne temessetek el… élek! – Dögölj meg – hangzott felülről, és gurgatták rá a holttesteket.”
Alighanem ez a monográfia is közrejátszhatott Nagy Gáspár Segesvári nyár című versének megszületésében, hiszen a következő sorok szinte ugyanúgy idézik fel a temetés körülményeit: „Halottak a szemfedőim, engem dobtak legelőször, csontok, szív-helyek ölelnek, jelöletlen porló hősök”. De egy vers mindig több, mint a tényanyagra építkező írás. Például azt is be tudja mutatni, mi történhetett a halál pillanatában: igen érzékletes a „szerterebbenő papirosok” látványa. Figyelemre méltó a vers drámai felépítése, az egyes szám első személyű beszéd, valamint az a gesztus, ahogyan Petőfi szellemét mintegy élővé teszi…
Penckófer János