Nagy Gáspár: Segesvári nyár

2014. július 31., 07:30 , 707. szám

Szabadság, Szerelem,

Segesvár, Dárdahegy!

 

Éltem 26 évet;

átállítom a szívverésem.

 

És dobták testét lefelé,

egy dacos szaltót csinált,

piroslott ingén a vér,

szemében izzott parázs.

 

Halottak a szemfedőim,

engem dobtak legelőször,

csontok, szív-helyek ölelnek,

jelöletlen porló hősök.

 

Pár papiros szerterebbent,

mikor rámcsapott a halál,

e verseket nem temették –

csak a szél pörgeti tovább.

 

Feketére mos az eső:

megszólalnak holt kereplők,

megmozdulok, búvok elő.

 

Átlátszik az összes csalás,

minden kétség egy villanás.

 

És az évek elcipelnek,

fűrészes hátukra vesznek.

 

Kezem lerogy egy virágra,

beleordítok a NYÁRBA!

 

A kutatások föltárták, hogy 1849. augusztus elsején Petőfi Sándor már nem élt. Előző nap, este hat óra körül érte a halál. Illyés Gyula Petőfi Sándor című monográfiájában arról is lehet olvasni, hogy „az ezerharminc elesett közt sebesülteket is eltemettek”. „Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör alján még felkiáltott: – Ne temessetek el… élek! – Dögölj meg – hangzott felülről, és gurgatták rá a holttesteket.”

Alighanem ez a monográfia is közrejátszhatott Nagy Gáspár Segesvári nyár című versének megszületésében, hiszen a következő sorok szinte ugyanúgy idézik fel a temetés körülményeit: „Halottak a szemfedőim, engem dobtak legelőször, csontok, szív-helyek ölelnek, jelöletlen porló hősök”. De egy vers mindig több, mint a tényanyagra építkező írás. Például azt is be tudja mutatni, mi történhetett a halál pillanatában: igen érzékletes a „szerterebbenő papirosok” látványa. Figyelemre méltó a vers drámai felépítése, az egyes szám első személyű beszéd, valamint az a gesztus, ahogyan Petőfi szellemét mintegy élővé teszi…

Penckófer János