Csoóri Sándor: Falusi délután
Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.
Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.
A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,
szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.
Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,
totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.
A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok,
széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.
Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,
szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,
farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,
a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.
Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,
újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,
van abban épp elég lelket borzongató:
rossz hír, gond, háború, nem embernek való.
Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,
a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.
A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált
példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.
Határba aki ballag, határból aki jön,
látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.
De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,
megáll előtte, nézi, bennreked a szava,
zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék
és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,
követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja
s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:
valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.
A Falusi délután című Csoóri Sándor-vers az unalomról kíván szólni, de mindvégig eredeti, vagyis izgalmas költői képekkel vonja magára az olvasó figyelmét. Úgy is mondhatnánk, hogy egy eseménytelen falusi délután kerül itt összeegyeztetésre a költői megfogalmazás izgalmával. De lehetséges ez? Természetesen igen. Hisz mindazt, ami eredeti költői megfogalmazás, az olvasó képként észleli. Így a Falusi délután nyelvi eredetisége nem izgalmas eseményként tűnik föl előtte, hanem felvillanó képek sorozataként. Mindenekelőtt így szerez érvényt magának a költői megszólalás alaphelyzete: „Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat”. Ezen a verssoron keresztül kezdjük észlelni a különféle érzeteket, képeket: a „pihegő”, „rokkant” falut, a mindent elborító csendet, az „ásító körtefát”, a „totyogó kacsát”, a „szálló port”, a „megálló postást”. És e képsornak mintegy hosszan tartó, aláfestő „zenéjévé” alakul át az a jaj-hang, amely elől nem tud elmenekülni a „nyers könyök”, aki a faluvégen kővel dobta meg a „pléh-vonaglású” Krisztust…
Penckófer János