2014. november 16.

„Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy, Uram, az én Istenem! Mikor elfordultam tőled, megbántam azt, belátva bűnömet a mellemet vertem, szégyenkeztem, pironkodtam, mert viselnem kellett ifjúságom gyalázatát. – Hát nem drága fiam-e Efraim, és nem kedves gyermekem-e? Valahányszor megfenyegetem, mégis mindig törődöm vele. A bensőm remeg érte, irgalmaznom kell neki – így szól az ÚR.” Jeremiás 31, 18b-20

Ember és Isten párbeszéde ez. Kétségtelenül különleges benne, hogy a keménynyakú, fogságot átélt nép fordul oda Istenhez és megtörten, sorsába belefáradva szólal meg, mint aki látja és érzékeli, hogy nincs más kiút: „Téríts meg engem, hogy megtérjek…” Isten népe a fogság után tud csak igazán különbséget tenni, hogy milyen volt azelőtt –amikor minden adott volt a harmonikus együttélésre Istennel –, s milyen volt a fogság alatt, amikor keserves időket kellett átélnie. A nép maga látja be, hogy Isten nélkül nem élet az élet. Kérésében hangot ad annak, hogy „Istenünk, mégsem jó nekünk nélküled, nem mennek úgy a dolgaink, nem érezzük magunkat szabadnak, könyörülj rajtunk”. A nép ezzel kimondja azt a súlyos igazságot, amit talán egyikünk sem szeret oly könnyen kimondani: rád vagyunk utalva, szükségünk van rád, nélküled minden dolgunk olyan döcögősen megy, nem érezzük magunkat biztonságban, idegen országban, idegen uralom alatt, nem látjuk a jövőt, nincs életcélunk, csak vegetálunk. Elegünk lett ebből. Milyen türelmes Isten, hogy megvárja az ember közeledését, kivárja azt, hogy ő maga mondja ki: téríts meg, mert egy másfajta életminőségre vágyom veled. Téríts meg, mert érzem szereteted légkörét, érzem, hogy engem keres a te szíved, az én életemet akarod megmenteni. Valójában mindnyájan akkor tudunk közeledni Istenhez, ha megéreztük szeretetét. Megtérésünk így lesz valóságos és maradandó, ha nem nyomás alatt hozzuk meg döntésünket, mert azt Isten kényszerítené ránk, hanem azért, mert a Mindenható szeret. Nem tud nem irgalmazni nekik, mert atyai lénye a szeretet. Azt hiszem, nincs nagyobb szeretet annál – emberi kapcsolatainkban sem –, mint amikor valakit mélységesen megbántottunk, de ennek ellenére is eldönti, hogy szeretni akar minket, és tekintete, jelenléte keres minket, hogy jelezze, nem mondok le a kapcsolatunkról, fontos vagy nekem, mindent jelentesz a számomra. És Isten megvárja, amíg mi is megérünk a döntésre. Egyszer, még kislányként hallottam a falunkban egy történetet – ami nagyon elgondolkodtatott engem –, egy fiatal párról, akik megszerették egymást, házasságot kötöttek, s kiderült, hogy a férj érdekből vette el a feleségét, mert az tehetős volt, s hamarosan válás lett a vége. Az elvált asszonyt felkereste gyerekkori jóbarátja, aki már akkor színt valltott: szereti, de a nő nem viszonozta érzelmeit. A férfi szíve mélyén szomorúan vette tudomásul a nő válaszát, de szeretete titokban várt az asszonyra. Hosszú idő múltán, amikor megházasodtak, a nő valóban szeretve érezte magát attól, aki olyan türelmesen várt rá. Milyen jó, hogy Isten is így szeret minket, és így vár ránk.

Kincses Margarett,
beregszászi kórházlelkész