József Attila: Az a szép, régi asszony

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyű sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben,
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

E József Attila-vers egészen különleges mű. A szerző költői világában is egyedülálló. Nem véletlenül elemezték már komoly irodalomtudósok egész tanulmányokban, hisz gondolati-érzelmi különlegessége és gazdagsága az emberi személyiség értelméig, titokzatosságáig vezet. „Egy biztos – mondja Bókay Antal –, Az a szép, régi asszony nem középiskolások verse”. Sok mindenre tanít minket, de ezek közt is lényeges, hogy „meg kell érteni a csendet, azt, hogy saját életünk valami végtelen, minket meghaladó kimondhatatlan lényegiség része”.
Mindenekelőtt az tűnik föl ebben a versben, hogy konkrét személyről beszél a szerző, ez a személy viszont teljesen elmosódott. Emlékekből, de varázslás útján rajzolódik ki. Leginkább egy anyára hasonlít, viszont mégsem a Mama vagy az Anyám című József Attila-versek világából megismert édesanya képét idézi fel. Itt az „asszony” egyszerre anya, de több más nő is formálja e képet. Ez az összetettség a szeretet filozofikus lényegéig vezethet el minket. Ahogyan a „sétálgattunk hárman” utalás sem határozottan a József-családra utal, bár a „hárman” természetesen az anya, az apa és a gyerek hármasát takarja.
Egy biztos: az emlékekből felidézett, de a költeményben újra is teremtett „asszony” varázslatos műben öltött testet. A vágy és főként a múlhatatlan szeretet fájdalmas, de felemelő képekben utal arra, hogy valóban létezhet „minket meghaladó kimondhatatlan lényegiség”…

Penckófer János