József Attila: (Magad emésztő…)
Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Így volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rád húztam vele.
Így volt?
Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át
hallgattam új álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, említ
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanúskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A múlt
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindegyik determinált.
Így él a gazdag is, szegény is,
így szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja,
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyú karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, –
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltűnődtem, hiszen lehetnénk
jó barátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szívedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.
Ha létezik a magyar irodalomban olyan költemény, melynek teljesebb megértéséhez szükséges ismerni a keletkezési hátterét, akkor a Magad emésztő… egész biztosan ezek közé tartozik. József Attila és Babits Mihály furcsa, ellentmondásos kapcsolatáról van szó.
A „történet” 1929-hez kötődik. Ahhoz az esztendőhöz, mikor megjelent Babits Mihály immár sokadik verseskötete Az Istenek halnak, az ember él címmel, és amely évben Babits a Nyugat folyóirat szerkesztője lett. Ugyanebben az esztendőben jött ki a nyomdából József Attila Nincsen apám, se anyám c. könyve, melyről a Nyugatban egy nem igazán dicsérő kritika jelent meg. Egyebek mellett ez váltotta ki József Attilából, hogy A Toll c. folyóirat 1930-as első számában egy igazán sértő írást jelentessen meg Babits Az Istenek halnak… c. kötetéről. Ebben olyan kifejezéseket is megengedett magának a fiatal költő, hogy „bántóan rossz versek kötege ez a könyv”, „költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya”, „Babits, a költő mint anyagformáló, műveletlen”.
Mondani sem szükséges, hogy ez mennyire eltávolította egymástól a két kiváló költőt, hogy mennyire megmérgezte kettejük viszonyát. Nos, ilyen előzmények után születetett meg a híres Magad emésztő… című, 1933-ból való József Attila-költemény, melynek talán legtöbbet idézett része az „Akár egy halom hasított fa” kezdetű szakasz, de hogy miért, az már egy másik történet…
Penckófer János