Giuseppe Conte: Zsoltár
(Yves Bennefoy-nak)
E vak hőség és aszály gyötörte,
áradások és omlások dúlta
Európában merlek kérlelni-hívni,
hamu és iszap földrészén,
melyet két legfőbb úr vigyáz:
Semmi és Nagyáruház.
Szólongatlak s remélek, ó Költészet.
Nem vagyok Dávid, sem Salamon
és Betsabé vagy Sunemita sem enyém,
nem ismerem nyelvét a karvalyoknak
és a hangyákén sem értek,
mégis szólítlak: jöjj vissza,
légy a fényeit ontó vad
május hónap,
légy a hajnaloknak
leheletfehér
első sugára.
Jöjj el, jöjj vissza.
Jöjj el mint erdő, lélek, katedrális.
Hozd el a keleti kertek azúrját is.
Jöjj vissza, jöjj el, mint
Szűz Mária, Vénusz, Afrika.
Más leszel már, időnként
messze indulsz, megváltozol,
s mi nem látunk, ahogy Mózes
sem látta az Ígéret Földjét.
Csak jöjj vissza, jöjj, ó Költészet.
Szólongatlak s remélek.
Kiszáradó pataknál várok,
a parton üldögélek.
S még dalolok: romok közt szól az ének.
A Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat – melyet minden évben egy nemzetközi zsűri ítél oda Pécsett –, 2015-ben Giuseppe Conte érdemelte ki. A Szénási Ferenc fordításában itt olvasható költeményét az olasz szerző annak a francia Yves Bennefoy-nak ajánlotta, aki tavaly részesült e megtisztelő díjban.
Giuseppe Conte a díjátadó ünnepségen elmondta, hogy azért is nagy megtiszteltetés számára ez az elismerés, mert épp annak a Janus Pannoniusnak a városában történik mindez, aki „igen erős szálakkal kötődött” Itáliához – a reneszánsz kori hazához –, mely legfényesebb korszakában „a szépség művészetére tanította a világot”. Az olasz költő azt is hangsúlyozta, hogy ma erről a hazáról legfeljebb „kritikus hangon” tudna csak szólni, de a költészet helyzete nemcsak Itáliában, hanem egész Európában válságos állapotban van.
Erről szól az itt olvasható Zsoltár. Valamint az „iszap” és „hamu” földrészéről szól, „melyet két legfőbb úr vigyáz: Semmi és Nagyáruház”. A nagybetűs Költészet által elhagyott Európát siratja a szerző, pontosabban „szólongatja” a Költészetet, hogy térjen vissza úgy, mint „erdő, lélek, katedrális”, mert a hely, amit maga körött lát a versbeli beszélő, azt kiszáradó patakhoz és romokhoz tudja csak hasonlítani. A szépséges szabadvers valóban imához hasonlító művészi megszólalás…
Penckófer János