Az összehasonlító tárgyi néprajz egyik hazai úttörője

2016. január 6., 09:16 , 782. szám

A XIX. században a magyarság őstörténetével, eredetével, rokonságának kérdéseivel foglalkozó kutatók egy része, és pláne a kérdéskör iránt érdeklődő közönség még keverte a nyelv- és a néprokonságot. Pedig a finnugor nyelvrokonság tagjai olyan régen elszakadtak egymástól, és annyi, különböző néppel keveredtek, hogy embertanilag, illetve etnikailag igencsak eltávolodtak egymástól. A legközelebbi nyelvrokonainkat, a hantikat tanulmányozó Jankó János finnugrista, földrajztudós és etnográfus viszont azon kutatók közé tartozott, akik már akkor is megkülönböztették a nép- és a nyelvrokonság fogalmát.

A jeles személyiség Pesten látta meg a napvilágot 1868. március 13-án az ismert karikaturista, festő és grafikus, id. Jankó János fiaként. A gimnázium elvégzése után előbb a Pesti Egyetem orvosi karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait, ám hamarosan átiratkozott a bölcsészkarra, ahol alaposan elmélyedt a földrajz, az embertan és a botanika világában, ám emellett néprajzot, valamint nyelvészetet is tanult. Még csak egyetemi hallgató volt, amikor már növénytani tárgyú írásokat jelentetett meg német, valamint angol szaklapokban. Húszévesen pedig nyakába vette a nagyvilágot, és hosszú kutatóutat tett Észak-Afrikában, bejárva Algériát, Tunéziát (korabeli kifejezéssel: Algírt, illetve Tuniszt), az akkor Tripolisznak nevezett Líbiát, valamint Egyiptomot, ahol a Nílus deltavidékét tanulmányozta. Utazását pedig részben az újságoktól kapott honoráriumokból, részben a Kereskedelmi és Iparkamarától kapott ösztöndíjából fedezte. A „fekete kontinensen” azonban a maláriával is „ismeretséget kötött”, s hazautazott, hogy kigyógyuljon a kórból, ám amint felépült, visszatért Észak-Afrikába, és amellett, hogy földtani kutatásokat is végzett, a helyi kézműipart is tanulmányozta.

Diplomája kézhezvétele után az ígéretes fiatal tudós tanársegédként állt munkába a Budapesti Egyetem földrajzi tanszékén, majd kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának igazgatójává, 1896-ban pedig részt vett a millenniumi kiállítás etnográfiai osztályának rendezésében. A következő évben azután az Ázsia-utazó gróf Zichy Jenőnek köszönhetően megtette élete legfontosabb kutatóútját, melynek során bejárta Nyugat-Szibéria hatalmas térségeit.

A nemzetünk eredete iránt érdeklődő, a magyar őshazát felkutatni óhajtó főúr ugyanis az 1890-es években – saját költségén – három expedíciót is szervezett Kelet-Európába, illetve Ázsiába. Az első kutatóút a Kaukázust és Közép-Ázsiát érintette, s a gróf a második expedíciót is az említett roppant hegység vidékére vezette. Az itt gyűjtött régészeti anyagot azután Posta Béla archeológus, a néprajzit pedig Jankó János dolgozta fel. Az etnográfus, földrajzkutató, finnugrista így került kapcsolatba Zichyvel, aki a millennium évében fel is kérte, hogy vegyen részt tervezett, harmadik expedíciójában, amire Jankó természetesen igent mondott.

1897 augusztusától 1898 tavaszáig különböző oroszországi, baltikumi és finnországi múzeumok néprajzi anyagait tanulmányozta, Karéliában pedig leírta a halászat hagyományos módszereit és eszközeit. Majd irányt vett a Kaukázus, a Volga-mente és Nyugat-Szibéria felé. Célját így foglalta össze: „…egyetlen czél vezérelt, hogy megkíséreljem egybeállítani a magyarral nyelvileg rokon finn-ugor, ethnikailag és anthropológiailag rokon török-tatár és a kettő közé zárt s ránk is ható szláv népek tárgyi néprajzának összehasonlító typologiáját.”

Csatlakozva Zichy expedíciójához, Tifliszből (ma: Tbiliszi) Bakuba utazott, ahol hajóra szálltak, s átszelve a Kaszpi-tengert, megérkeztek a Volga deltavidékére. Jankó itt, majd az Ural folyó mellékén folytatta Ka­réliában megkezdett kutatásait, miközben felkereste Oszanovka mordvin, illetve Kazanla csuvas falut, hogy összehasonlító etnográfiai kutatást végezzen egy finnugor és egy török közösség körében. Majd az expedíció átkelt az Ural-hegységen, a nyugat-szibériai Tobolszkban pedig Jankó búcsút vett útitársaitól, s megkezdte hosszú kutatóútját a hantik (régebbi nevükön: osztjákok) által is lakott vidékeken.

A Nyugat-Szibériában élő hantik és manysik legközelebbi nyelvrokonaink, ám a finnugor nyelvű népek közül embertanilag éppen ők állnak a legtávolabb tőlünk, mivel nagyon erős mongoloid hatás érte őket. A magyar kutató az Irtis-menti, valamint az akkor még alig ismert keleti osztjákok felkeresése végett Tobolszkban vásárolt egy öreg evezős-vitorlás hajót, felfogadott öt evezőst, és megindult lefelé az Obba igyekvő Irtisen. Gyemjanszkoje faluban antropológiai méréseket végzett a helybeli vásárra egybesereglett hantik körében, majd folytatva útját, sorban felkereste a nagy folyó menti osztják településeket. Találkozott Karjalainen finn nyelvésszel, akivel rövid ideig együtt folytatta utazását, majd elválva tőle, irányt vett az Ob és két mellékfolyója, a Szalim és a Demjanka felé. A két utóbbi folyóvölgyben előtte még egyetlen néprajzkutató sem járt, így az etnográfia számára ismeretlen „földet” fedezett fel. Ám már augusztus derekát mutatta a naptár, így meg kellett fordulnia, hogy az Északon korán megkezdődő jégzajlás előtt visszatérjen a délebbi területekre. Még feltárta a Nagy-Jugán folyó völgyét, majd sietett vissza az Ob felé. A kimerítő út megviselte szervezetét, álmatlanság gyötörte, és a Tomszkig tartó rohanás utolsó napjaiban már csak morfium bevevésével tudott napi pár órát aludni. Ám még a jégzajlás előtt sikerült elérnie a transz-szibériai expressz tomszki állomását, ahol október 2-án vonatra szállt, hogy Moszkva érintésével hazatérjen Budapestre.

1899 júliusának eleje és szep­temberének dereka között csaknem háromezer kilométert tett meg az osztjákok ősi földjén, 75 települést keresett fel, és mintegy két és félezer hanti részletes néprajzi felmérését végezte el, miközben a halászat hagyományos módjainak és eszközeinek vizsgálatát is elvégezte, valamint az eloroszosodás mértékét, illetve okait is kutatta, megfigyeléseket végzett az őslakók vadászatairól, továbbá lejegyezte népszokásaikat, melyeken keresztül ősvallásuk nyomaira igyekezett rábukkanni. Pontos naplót vezetett expedíciója minden napjáról, s többek között 300 néprajzi tárggyal és másfélszáz fényképpel tért haza…

Itthon a Balaton-mellék, Torda, illetve Kalotaszeg néprajzát kutatta, ám egy erdélyi kutatóútján, Borszéken, 1902. július 28-án váratlanul elhunyt. Hatalmas néprajzi és embertani kutatóanyagot hagyott az utókorra…

Lajos Mihály