Csukás István: Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér

pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,

hunyorgó szememet csalja kacér

fák lenge, korai levél-kötője,

szikrázó meztelenség, ablakok

áttetsző szemérmetlensége fog

ketrecébe, hogy kapjak új erőre.

Kapnék az évszak gyors alkalmain

mohó reflexekkel, mint lobban vészes

hirtelenséggel a kankalin;

szívem szertelen szabadságot érez,

a mindent-újrakezdés vad öröm-

mámorát, hogy bordám is börtönöm –

Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez

az égbolt is, a tűnt kölyökkori,

pedig vágyaimba majd belehaltam,

most pillanat alatt lekörözi

a szívem örömtelen diadalban,

s új eget keres, repülni muszáj,

csattogó szárnyat áhít az uszály –

s szárnyamat szemérmesen becsavartam.

S várom józanul, hogy majd összeáll

súlya, értéke szerint a rend bennem,

mint tavaszi vázlatból tömör nyár,

hogy alig kell valamit hozzá tennem.

Álom, hit anyagával összeér –

a madár akusztikája a tér,

vele él egyértelmű szerelemben.

Foggal-körömmel megvívtam kamasz-

időm, nem véreztem el kis csatákon,

ózonom e lőporszagú tavasz,

rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,

inal csikasz horpaszú február,

űzi, nyomában március dudál;

nyomomban hujjogató ifjúságom.

A mindenkori és mindenféle újrakezdés mámorító érzését szólaltatja meg e Csukás István-vers, de a szerző elszakíthatatlanul a februári hónaphoz kötötten teszi ezt. Már a kiindulópont is arra a hiedelemre épül, hogy a medve február 2-án, gyertyaszentelő napján szokott először kijönni a barlangjából. Ekkor szakítja meg téli álmát, hogy megnézze, mire számíthat a tél hátlévő részében. Ha meglátja árnyékát, sokáig tarthat még a tél, de ha nem, akkor hamarosan itt a tavasz.

Egy ilyen barlangi előbújást idéz meg a versbeli beszélő, és arról tudósít, hogy „február – itt a nyár”, vagyis szerinte visszafoghatatlanul tavasz van. Szíve olyan „szertelen szabadságot érez, a mindent-újrakezdés vad öröm-mámorát”, hogy bordák mögötti természetes életét is börtönnek tekinti. Sőt olyannyira hatalmába keríti a közelítő újrakezdés mámora, hogy talán még ifjúkori álmainál is különb lehetőséget érez.

És egészen különös a vers záróképe. A hófoltokban óriási lábnyomokat fedez fel: az „inaló”, „csikasz horpaszú” februárt látja tovatűnni benne. Bizony „inalnia” kell a februárnak, mert mögötte szorosan haladva követelőzik az első tavaszi hónap: „március dudál”, sürgeti az előtte mozgót, hogy kapcsoljon gyorsabb iramra…

Penckófer János