Nem bántam meg, hogy orvos lettem

Dr. Kovács Mária családorvos, gyermekgyógyász Fodó-díjas

Fodó Sándor-díjjal ismerték el dr. Kovács Mária szürtei családorvos, korábbi ungvári járási gyermekgyógyász munkásságát, akivel munkahelyén, a Szürtei Családorvosi Rendelőben beszélgettünk hivatásáról, családjáról és az ukrajnai egészségügy helyzetéről.

– Miért döntött úgy, hogy az orvosi hivatást választja?

– Ez valóban érdekes kérdés, mert a családunkban senki nem volt egészségügyi dolgozó, én vagyok az első. Nem voltam beteges gyerek, hála Istennek, a családomban sem volt az senki sem. Még kislánykoromban eldöntöttem, hogy gyermekorvos leszek, és kitartottam az elhatározásom mellett. Szerencsés voltam, mert a szüleim segítettek, ugyanis minden továbbtanulás anyagi terhekkel jár. Egyébként szürtei földművescsaládból származom, igaz, az édesanyám már a helyi kolhoz könyvelője volt, az édesapám pedig buszsofőrként dolgozott az akkori SzovtranszAvto vállalatnál, turistákat vitt külföldre. Állandóan úton volt, csak távolról irányított minket. Elsősorban az anyai nagyanyám, Toronyi Jolán nevelt engem és a bátyámat.

A dédszüleim Ame­rikában házasodtak össze, az említett nagymamám ott született, és 14 éves koráig ott is járt iskolába. Azt követően jöttek haza. Őt élete végéig másoktól eltérő, szélesebb látókör jellemezte, más szellemiség. Nagyra értékelte a tanulást, a tudást. Mindig arra ösztökélt engem és a bátyámat, hogy tanuljunk.

– Fontosnak tartja a családi háttér szerepét?

– Szerintem a nevelésnek, példamutatásnak nagyon fontos szerepe van az ember életében, mindenki merít valamit a családjából. Az én életemben a szüleim mellett a nagyanyámnak volt nagyon fontos szerepe. Nagyapámat, sajnos, nem ismertem, őt is lágerbe hurcolták 1944-ben, és onnan nem jött haza.

Családunk gondolkodását meghatározta, hogy a dédnagyapám kiment szerencsét próbálni Amerikába, majd húsz év kemény munkával annyi pénzt gyűjtött össze, hogy 1928-ban itt, Szürtében egy tekintélyes földbirtokot vett magának. Kialakított a faluban egy mintagazdaságot. Ma is megvan egy akkori gazdakönyve, amelyre ceruzával rá van írva: Olvass és tanulj! Ma felnőttként úgy látom, hogy a dédnagyapám nemcsak az összegyűjtött pénzzel jött haza, hanem gyűjtötte az annak az évszázadnak megfelelő szakmai ismereteket is. Törekedett arra, hogy a lehető legfelkészültebben és legeredményesebben tudjon itthon gazdálkodni. Így válhatott a falu egyik első gazdájává. Ennek a mintagazdaságnak a működtetésében részt vettek a nagyszüleim is, mindaddig, amíg „háromnapos” munkára nem vitték a nagyapámat, majd a szovjet kolhozosítás idején mindent elvettek a családunktól. A nagymamám egyedül maradt az akkor nyolcéves édesanyámmal. A nagymamámnak és édesanyámnak sem volt testvére. Meglehetősen nehéz helyzetbe kerültek, de a sors iróniája, hogy az édesanyám annak a kolhoznak lett a főkönyvelője, amely korábban mindent elvett a családjától.

– Testvérével együtt orosz tannyelvű iskolában tanultak, ott is érettségiztek...

– Ez nem a mi döntésünk volt, a szüleink dobtak be minket egy idegen nyelvű környezetbe, mint a mély vízbe. Akkor nem örültünk neki, mert a baráti körünk Szürtéhez kötött minket, de kétségkívül megvannak és megvoltak a dolog előnyei. Máig vannak orosz barátaim, jó ismerőseim, megismertünk egy másik kultúrát. Ungváron a Petőfi téren a 8-as számú orosz tannyelvű iskolában tanultunk – ma már nem létezik az az iskola –, ott soha nem bántottak minket azért, mert magyarok vagyunk. Akkor sok magyar gyerek tanult ott, divat volt az orosz iskolák körében az Ungvárhoz közeli falvakból toborozni a magyar gyerekeket. Az orosz iskola miatt könnyebb dolgom volt az egyetemen, mint a magyar iskolák végzőseinek, ugyanakkor volt a dolognak hátránya is. Sokáig oda kellett figyelnem arra, hogy tisztán, hibátlanul beszéljek magyarul. El kell, hogy mondjam, az orosz iskola ellenére magyar szellemben nevelkedtünk otthon. Mindenesetre nekem mindkét gyermekem magyar iskolában tanult, és ott is érettségizett.

– Megérte a nagymama, hogy önből orvos lett?

– Akkor az orvosi egyetem végzőseiről divat volt nagy tablókat kirakni. A nagymamám, amikor látott egy olyan tablót, azt mondta viccesen: „No, ha te itt leszel, akkor én kalapot teszek a fejemre.” Végül is kalapot nem tett a fejére, de megérte, hogy befejeztem az egyetemet, és azt gondolom, hogy büszke volt rám.

– Az akkor még Ungvári Állami Egyetem Orvostudományi Karának elvégzése után hol kezdett dolgozni?

– A Munkácsi Megyei Gyermekkórházban voltam egy évig rezidens. Majd szülési-gyermekgondozási szabadság miatt voltam egy ideig otthon. Akkor sok kollégám külföldre ment dolgozni, nekem is lett volna rá lehetőségem, de úgy döntöttem, hogy én inkább itthon maradok. 1990-től kezdtem Csapon, az Ungvári Járási Poliklinikán gyermekorvosként dolgozni, 2002-től járási gyermekgyógyász voltam 2007-ig. 2007 decemberében készült el a Szürtei Családorvosi Rendelő, amelynek én lettem a főorvosa, azóta annyi változott, hogy tavalyig főorvosok voltunk, azóta családorvosirendelő-vezető a hivatalos státuszunk.

– Huszonnyolc éve dolgozik orvosként, ha újrakezdhetné, megint ezt a hivatást választaná?

– Nem bántam meg, hogy orvos lettem, szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Itt háziorvosként szerepelek, de többnyire most is gyerekekkel foglalkozom.

– Lánya, Veronika is követte az orvosi pályán.

– Nem akartam a gyerekeimet ezirányba befolyásolni. Az, hogy orvos lett, a lányom választása volt. Nem hittem volna, hogy ezt a pályát fogja választani, ugyanis ott háziorvosnak lenni, ahol az illető lakik, nem könnyű hivatás. Helyt kellett állni nappal és éjszaka is. Korábban, amikor még nem volt mobiltelefon, éjszaka bármikor jöhettek az emberek és zörgettek. Szaladtam, majd sokszor futhattam telefont keresni, ha olyan esetről volt szó, hogy mentőt kellett hívni. Ma már sok szempontból könnyebb a dolgunk, mert például több mentőállomás van több kocsival, Tégláson is van mentő a volt felcserközpontban. Valóban úgy gondoltam, hogy az orvosi hivatás hátrányait látva a gyerekeim ezt biztosan nem választják majd, de végül is örülök Veronika döntésének. Egyedül arra kértem, hogy ne családorvos legyen, hanem valami kevésbé izgalmas területet válasszon, így kötött ki a szemészetnél.

A fiam, Lóránt nem akart orvos lenni, őt a matematika érdekelte, matematika szakon végzett ugyancsak az ungvári egyetemen.

Két unokám van, a lányomnak van egy kislánya, aki lassan óvodába készül. A fiam kisfia egy éves és két hónapos. Aranyosak, értelmesek, egészségesek. A bátyámnak is van egy kislány unokája.

– Idén megkapta a Fodó Sándor-díjat. Mit jelent ez az ön számára?

– Nagyon örülök a díjnak, nagy megtiszteltetésnek tartom. Nekem egyébként az az elvem, hogy jobb adni, mint kapni, nem vágyom díjakra, kitüntetésekre, ennek ellenére örültem, amikor megtudtam, hogy idén nekem ítélték a Fodó-díjat.

Azért is sokat jelent nekem ez a díj, mert személyesen is ismertem Fodó Sándort, a KMKSZ megalapításától kezdve. Sokszor megfordult nálunk.

– Hogyan látja az ukrán egészségügyi rendszer jelenlegi helyzetét, ezt az ágazatot nem fenyegeti az összeomlás, a jelenlegi bérek meg tudják tartani a szakembereket?

– Az egészségügyi ágazat Ukrajnában folyamatos változásban, átalakulásban van. Eddig a járási kórházak és a családorvosi rendelők azonos szintűek voltak. Ezt most két, pontosabban három fokozatúvá akarják átalakítani, a családorvosi rendelők biztosítanák az alapellátást, a járási kórházak másodfokú ellátást nyújtanának, míg a megyei kórházak speciális, harmadfokú beavatkozásokat és kezelést végeznének.

Egyébként a kérdésére visszatérve: az egészségügyi rendszert valóban fenyegeti az összeomlás veszélye, ha nem csinálnak sürgősen valamit. Nagyon súlyos az alulfinanszírozottság. A medicina dolgozóinak fizetését össze sem lehet hasonlítani mondjuk a magyarországi kollégák bérével. Nagyon örülünk az egészségügyi dolgozók magyarországi támogatásának, ennyi pénz szerintem egy ottani orvos számára jelentéktelen lenne, nekünk viszont olyan nagy adomány, amit el sem tudnak képzelni. Bár nem a pénz a legfontosabb, de mi is pénzből élünk.

A rendelőnk felszereltsége egyébként jónak mondható, 2008-ban miniszteri látogatás is volt itt, a Szürtei Családorvosi Rendelőben, akkor sok fejlesztés történt az intézményben, sokat köszönhetünk a Dorcas holland segélyszervezetnek, melynek Szürtében van a kárpátaljai központja, és más holland támogatóknak is. Az intézményünkben két családorvos és egy fogorvos látja el a betegeket. Fontos az is, hogy mi mindannyian és a nővérek is helybéliek vagyunk, mind beszélünk magyarul. Holland támogatással sikerült egy laboratóriumot is berendeznünk az intézményünk számára, ahol a legfontosabb laboratóriumi vizsgálatokat el tudjuk végezni. Egyelőre a működéshez szükséges minimális feltételek biztosítva vannak, remélem, a bérek szintjét is közelíteni fogják a mai realitásokhoz, mert ez nem az a terület, ahol jellemző a hálapénz.

Badó Zsolt