„Nem vagyunk mi magunkéi...”

Beszélgetés a Fodó Sándor-díjas Czébely Lajossal

Czébely Lajos magyartanár, költő, helytörténész, református kántor megkapta idén a Fodó Sándor-díjat. Ebből az alkalomból kerestem fel szülőfalujában, Visken, ahol az 1270-ben épült református templom kertjében beszélgettem vele. Majd a templomban kedvemért megszólaltatta az Országh Sándor által 1880-ban épített, csodálatos hangú orgonát. A beszélgetés során mesélt életéről, a kárpátaljai magyar értelmiség ébredésének időszakáról és terveiről.

– Meghatározza az életemet az, hogy Visken születtem. Az én gyerekkoromban még vadregényes táj volt ez a környék érdekes hegyneveivel, ami az újfajta történelemszemlélet felé orientál minket: Dzsámány, Grengyes, Saján stb., ezek mind perzsa és török eredetű helynevek, amelyek szerintem még nagy titkokat rejtenek, jó lenne megfejteni ezeket. A hegyek, a Tisza, ez a nagy múltú település olyan környezet volt, aminek köszönhetően fiatalon gondolkodni kezdtem azon, hogy ki is vagyok, hová tartozom. A környezet mellett az olvasmányaim és a református hit és filozófia mai napig is kihatnak a gondolkodásomra.

Földműves, asztalosmester családjában születtem 1951-ben. Amikor később létrehoztak egy bútorgyárat Visken, ott dolgoztak a szüleim. Apám 1956-tól a helyi református gyülekezet kántora volt egészen a haláláig, 1987-ig. Neki köszönhetően állandóan kapcsolatban voltam az egyházzal.

– Az édesapja tanult zenész volt?

– Nem. 1947-ig hadifogolytáborban volt Vorkutában, ahol művelt repülőtisztek voltak a sorstársai, akik parancsba kapták, hogy alakítsanak zenekart. Ők kerestek a foglyok között olyan katonákat, akik értettek egy kicsit a zenéhez. Ott ismerkedett meg a zeneelmélettel és a gyakorlati zenéléssel is, mert tagja lett a fogolytábori zenekarnak.

Otthon, Visken a szüleim szabadidejükben amatőr színjátszással is foglalkoztak, eleinte a gyári munkásokkal népszínműveket vittek színre, majd később korszerűbb darabokat is bemutattak. Akkor ez nagy divat volt, és egyben egyfajta ellenállás is. Ennek előzményei a csehszlovák időkre nyúlnak vissza. Nem nézték jó szemmel sem a csehszlovák, sem a szovjet időkben, hogy a magyarok mozgolódnak, szervezkednek. Számomra pedig igen meghatározó élmény volt látni a próbákat és előadásokat. Vasárnap vagy szombat esténként az akkor még többségben lévő magyarság ünnepi viseletben (a férfiak fényes csizmákban) megjelent a kultúrházban és saját maga szórakoztatta magát.

– Miért lett végül magyartanár?

– Visken a magyar középiskola elvégzésekor szerelmese voltam a történelemnek. Történész akartam lenni. Apám azonban elmagyarázta, hogy ha azt gondolom, hogy az egyetemen most valós történelmet fogok tanulni, akkor tévedek. Aztán meglátogatott minket 1967 őszén Gortvay Erzsébet, Benkő Katalin egyetemi tanárokkal együtt Kovács Vilmos. Erzsike néni itt, a templomkertben ajánlotta nekem, hogy inkább magyar szakra menjek. Elég jól tanultam, első nekifutásra le is tettem a felvételi vizsgákat, és így lettem én egyszeriben az ungvári egyetem magyar szakos hallgatója, amit valójában nem bántam meg, mert szabadabb teret engedett az én gondolkodásomnak az, hogy a magyar és a világirodalmat tanulmányozhattam.

– Miért kezdett érdeklődni a történelem iránt?

– Kezdetben a szüleimtől, nagyszüleimtől, az idősebb nemzedéktől az úgynevezett „bakatörténelmet” hallottam, ami teljesen ellentétes volt az iskolában tanultakkal. Ez izgatta a fantáziámat. Hozzá tudtam jutni régi könyvekhez is, hisz Viskről nagyon sokan részt vettek a II. világháború elején szervezett népfőiskolákon, Veszprémben, Szárszón, például Sari Jóska bácsi és Krüzsely Erzsébet, akiknek volt saját könyvtáruk. Krüzsely Erzsike néni társaságába jártam kamasz koromban, ott találkoztam Gulácsy Gézával, Czirók Béla tiszteletessel és másokkal. Erzsike néni Munkácson élt, de a nyarakat mindig szülőfalujában, Visken töltötte, jó szándékkal maga köré gyűjtötte a fiatalokat, és megpróbálta fejlődésünket helyes irányba terelni, sokan jártak ide hozzá.

– Milyen volt akkor az Ungvári Állami Egyetemen tanulni?

– Az akkori tanárok, ha nem is voltak annyira bátrak, mint később Fodó Sándor, azt nem mondhatjuk rájuk, hogy többségük nem magyar szellemben nevelte volna a diákokat.

Fodó Sándort Viskről nem ismertem, mert 11 évvel idősebb volt. Igaz, már hallottam róla, ugyanis a szüleink jóban voltak. Egyetemistaként a Sumnij pereulok nevű utcában vett fel kvártélyra Magdus néni, ott lakott Fodó is. Tudta, hogy viski vagyok, és néha szóba elegyedtünk. 1968 augusztusában megindult a szovjet invázió Csehszlovákia ellen, akkor egy késő délután kimentünk a Perecsenyi útra, és végignéztük, hogy vonulnak a szovjet alakulatok Csehszlovákia felé. Ott kezdtünk beszélgetni, sok mindenben egy véleményen voltunk. Akkortól lettünk barátok.

Egyszer a Forrás Irodalmi Stúdiónak volt egy összejövetele, én pedig Sándorral véletlenül arra sétáltam, amikor a gyűlés végeztével kijöttek az utcára. Ott mutatott be Fodó Benedek Andrásnak és Györke Lacinak, akik idősebbek voltak nálam, ott volt Fábián Laci meg Fodor Géza, Füzesi Magdi, közülük többen még nem is voltak egyetemisták. Ekkortól lettem a Forrás Stúdió tagja. Az egyetemen nyári gyakorlatokon kellett részt venni, amelyeken népköltészeti, néprajzi és nyelvjárási anyagot gyűjtöttünk. Ezen felül Béni (S. Benedek András) nyaranta külön néprajzi gyűjtéseket is szervezett, akkor gyűlt össze az a jelentős kárpátaljai magyar népballada-anyag, amit majd Fábián László saját gyűjtéséből gazdagított, feldolgozott, és ki is adott Vannak ringó bölcsők címmel.

– Azt látom, hogy most a beregszászi főiskolán tanuló fiatalokat a legérdekfeszítőbb előadásokra is sokszor erővel kell beterelni, ahonnan ha lehet, szép lassan elszökdösnek a hátul ülők. Nehéz elképzelni, hogy önök önszántukból tudománnyal akartak foglalkozni még az egyetemi kötelező feladatokon túl is…

– Ha nem olyan lett volna a politikai helyzet, mint amilyen volt, szívesebben foglalkoztam volna én is a modern nyelvészettel, ami engem akkor nagyon érdekelt. A Forrás Stúdióban folyó munka sem ment magától, kellett hozzá Fodó Sándor, aki meg tudta szervezni a fiatalságot. Ő maga is mondta sokszor, Németh Lászlótól kölcsönözve, hogy a kárpátaljai magyar szellemi erők organizátora akar lenni. Akkor, a háború után 25 évvel felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik nem akart félni. Ugyanakkor nem volt ez valami nyílt rendszerellenes mozgalom. Fodó Sándornak köszönhetően 1968-69-ben készen voltunk egy nagy műkedvelő társulattal, amelyben vegyes kórus, női és férfi kamarakórus, tánccsoport, szavalókórus mellett még népi zenekar is volt. Céltudatosan gyűjtötte a többi fakultásról is a magyar lányokat és fiúkat, matematikusok és kémikusok is együtt próbáltak velünk. Mintha tudatosan cseppent volna közénk Fodó Sándor, hogy öntudatra ébresszen bennünket. Ráébresztett arra, hogy a tanulás mellett nekünk egyéb dolgunk is van. Mert majd az egyetem elvégzése után ki fogunk menni a falvakba tanítani, és oda valami pluszt is vinni kell.

1971 februárjában megtámadták Fodó Sándort, hogy nem azzal foglalkozik, amivel kellene. A mi húszfős egyetemi csoportunkban is voltak olyan diákok, akik mindenben a vezetőség kegyeit keresték. Ugye annak idején is különböző családokból érkeztek a fiatalok az egyetemre. Volt egy olyan réteg, amelyik lojális volt a szovjet rendszerhez. Az ehhez a réteghez tartozók úgy érezték, hogy mindent meg kell tenni a karrier érdekében. Mások fogcsikorgatva tették a dolgukat, mert nem tetszett nekik a szovjet erőszakrendszer. Mindez megosztotta a magyar fiatalokat és a felnőtt társadalmat is. Gondolom, ez mai napig is így van. Más kérdés, hogy ma már, ha hasznuk van belőle, látszólag sokan megint a magyar ügy mellé állnak. Volt, aki később nem vállalt közösséget a Forrással, akad, aki ma sem hangoztatja, hogy egykor a Forrás-nemzedék tagja volt, van, akiből kommunista lett.

A Forrás megszüntetése egyébként megszervezett dolog volt, de mivel én akkor még nem írtam, nem is vettek komolyan. Azokat vonták felelősségre elsősorban, akik Kovács Vilmos holdudvarához tartoztak, és akiknek az írásai a Kárpátontúli Ifjúságban megjelentek, közülük később többet elvittek katonának. Nem is bántotta volna senki a stúdiót, ha nem zavarta volna Balla Lászlót és a Kárpáti Igaz Szó akkori irányítóit, akik a karrierjük védelmében, szakmai féltékenységből árulkodtak Vilmosra. Máskülönben Kovács Vilmos is egy szocialista szellemű, ateista ember volt, ami minket egy kicsit sértett, hiszen Györke László és Benedek András apja is lelkész volt, és általában hívő emberekből állt a társaság. Utána fokozatosan alakult át, fejlődött odáig, hogy leírja azt: „Uram, emeld fel csontig nyűtt testem...” Egyik írásomban már kifejtettem ezzel kapcsolatban, hogy nemcsak a hit, hanem az elmélyülő értelem is elvezet Istenhez.

Ugyanakkor Kovács Vilmossal kapcsolatban az, hogy egy nem is idős férfi olyan pontosan fogalmaz, máig meghatározó élményem. A világ- és a magyar irodalomról sok újat tudott nekem mondani, a művészi kifejező eszközökhöz is értett, ami nekem újdonság volt. Fodó Sándor az általános nyelvészet tantárgy gyakorlati foglalkozásait vezette, és tőle is nagyon sok érdekes dolgot lehetett tanulni.

– Hogyan lett zenész?

– Mint említettem, az apám kántor volt. Kapott az egyháztól egy harmóniumot, hogy otthon gyakorolhasson. Azon kezdtem dallamokat tanulni. Kezdetben népdalokat, magyar nótákat, később, amikor megismerkedtem a kottával, már komolyabb darabokat is játszottam. Zeneiskola akkor nem volt Visken. Az öcsém hegedülni tanult egy cigányprímástól, Csűri Dezső bácsitól, aki komoly zenei alapismeretekkel rendelkezett. Ő tanított meg harmonikázni, nyolcadikos koromtól már magával vitt zenélgetni, tagja lettem a cigányzenekaruknak. Közben elkezdtem komolyabb, ügyesebb technikát igénylő számokat is megtanulni a harmonikán. Egyetemista koromban is játszottam zenekarban az ungvári zeneképzős barátaimmal. Már gáti tanár koromban hívtak egy modernebb zenekarba játszani. Beregszászban a DOF-ban (fafeldolgozó gyár) játszottunk hivatalosan, az akkori zenekarunkkal köztársasági versenyeken is részt vettünk. A vállalat támogatásával drága hangszereket is meg tudtunk vásárolni. Tánczenét játszottunk, meg ha volt kivel, akkor dzsesszt, mert én azt szeretem. Untat mai napig is a tánczene. De sokáig csináltam, mert ez egészítette ki a tanári fizetésemet.

– A Gáti Középiskolában kezdett tanítani...

– Én 1973-ban, már 21 évesen megkaptam a diplomámat. A Kárpáti Igaz Szónál lettem kifutófiú. Fodó Sándorral úgy gondoltuk, ott maradok újságírónak. Egyszer feljött a szerkesztőségbe hozzám Benedek András, Fodor Géza, Zselicki József meg még valaki, és kihívtak a lépcsőházba. Néhány perc múlva behívatott Balla László főszerkesztő, és megkérdezte, hogy miért jöttek „ezek” hozzám. Mondtam, hogy a barátaim. „Ezek a maga barátai?” – kérdezte. Többet nem is mondott semmit. A munkatársa, Márkus Csaba magyarázta meg, hogy van két hét felmondási idő, azt le kell dolgoznom. Akkor kimentem az ajtón, és soha nem tértem vissza. Ha nem jönnek oda a barátaim, akkor sem biztos, hogy maradtam volna, nem tetszett nekem az ott uralkodó légkör.

Végül, ha nehezen is, Gáton kaptam állást, Kovács Vilmos szülőfalujában, ahol Kovács Emil, Vilmos öccse volt az iskolaigazgató. A községben sok néprajzi érdekességgel találkoztam, és a tanítás mellett hozzáláttam a gyermekjátékdalok gyűjtéséhez. Később más témákat is feldolgoztam, amelyek megjelentek különböző magyarországi és kárpátaljai folyóiratokban és könyvekben. Szerettem a gátiakat, ott dolgoztam 1973-tól 1994-ig. De soha nem volt ott lakásom. Kezdetben Benedek Andráséknál laktam Beregszászban, onnan jártam Gátra dolgozni, majd az igazgatóm sietett segítségemre, később a munkatársaim is. 1974-ben megnősültem. Egy fiunk és egy lányunk született, de tíz évvel később elváltunk. Csaba fiam és Gabika, a lányom is Magyarországon él. De nyaranta gyakran eljönnek a három unokámmal Viskre, valahogy ők is kötődnek ehhez a helyhez. A lányom természetgyógyászattal foglalkozik, Csaba pedig ismert zenész, profi dobos.

Nyolc-kilenc évvel a válásom után ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, aki a Munkácsi Tanítóképző után került a gáti iskolába. Megtetszett nekem, mert jó ember és nagyon jól tanít. Ő bátyúi, de erős kötődései vannak Eszenyhez. Jól megértettük és megértjük egymást. 21 év gáti tanítóskodásom után hazaköltöztünk Viskre a feleségemmel, ami jóleső érzés volt. Igaz, szerettem az alföldet is, de itt, a hegyek között vagyok otthon, mindig itt tudtam csak igazán feltöltődni. Kezdetben világirodalmat tanítottam, aztán idővel magyar nyelvet és irodalmat is. 1991-ben készült el a 20 évig épült magyar iskolánk, és én 1994-től tanítok itt.

– Mikor és kinek a hatására kezdett verseket írni? Tudatosan készült arra, hogy költő lesz?

– Írogattam gyerekkoromban is verseket, azokból csak egy maradt meg, ami nemrég a Kálvincsillag című folyóiratban jelent meg és a templomhoz kötődik. Majd Gáton, már tanárként kezdtem újra, ahol naplót is írtam. (Ezek a naplójegyzetek képezték az alapját Czébely Lajos Napló címmel megjelent könyvének. – A szerk.) Valahogy úgy jött ki, hogy sose azzal foglalkoztam életem során, amivel szerettem volna. Mindig voltak fontosabb dolgok. Sok időt fordítottam például a viski iskola történetének megírására. Igaz, ezen fáradozva rengeteg anyag összegyűlt Viskről. Eszenyben, Balla Gyula barátom temetésén Skultéti Csaba biztatott, hogy írjam meg Visk monográfiáját, amelynek első fele, a történeti rész már meg is jelent, a második, néprajzi részt is meg kellene írnom. A kilencvenes évek végére összegyűlt verseim is megjelentek egy kis kötetecskében, majd 2013-ban a második verseskönyvem. Nyolc könyvem látott eddig napvilágot, ebből három tankönyv.

Mostanában már ritkán írok verseket. Neki-nekilendülök, ha eszembe jut egy-két gondolat, vagy új jelentést kap egy-egy kép, azt lejegyzem. Ha ihletem támad, akkor kikerekedik valamelyikből a vers. Egy ideig szinte havonta publikáltam az Együtt folyóiratban, de mostanában nem írok. Inkább diák barátaim tanulmányait segítem. De bizonyára írok majd még verseket. Izgat a viski nyelvjárásunk is, azt is fel kellene dolgoznom. Az irodalomtanításban is vannak újdonságok, és nekem tetszenek a modern dolgok. Várja az ember a pillanatot, hátha megszállja az ihlet, és tud esetleg egy-két olyan sort írni, ami fennmarad. De ez is részben hiúsági kérdés, ami nagy betegsége az embernek. Egyszerű hétköznapi feladatként kell felfogni mindazt, amit az ember meg tud csinálni. Ha nem megy valami, akkor abba kell hagyni, van, aki majd helyetted megírja. Jobban.

– Gyerekkorához képest megváltozott Visk?

– Sokat változott. Körülbelül 4 000 magyar maradt mára (vagy kevesebb), ami a község lakosságának 47,5%-a. Nem is ez a baj. Mintha az a magva lenne megsértve a közösségnek, ami a jellegét fenntartotta évszázadokon keresztül. 1995-ig büszkék voltunk arra, hogy innen senki nem költözik Magyarországra. Akkor megindult a kivándorlás, most pedig már elmegy a fiatalok nagy része.

De optimistáknak kell lennünk, mert Bay Zoltán szerint „Kezdetben volt a törvény (kezdetben vala az Ige), amit a magasan a mienk felett álló értelem hozott létre. Eredményei vagyunk egy végtelenül magas értelemnek, nincs okunk csüggedni.” Ugyanerre tanítottak a magyar tudomány, művészet és hitélet nagyjai is. Mert „Nem vagyunk mi magunkéi...” – ahogy egyik református énekünk mondja. Ha mindenkinek ez lenne az alapállása, akkor akár öt-tíz emberből is visszaállítható lenne a közösségünk.

Badó Zsolt