Vasárnapi üzenet: 2016. július 24.

2016. július 20., 10:03 , 810. szám

Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek.” A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

Lk 18, 10–14

Mikor végigolvastuk ezt az igeszakaszt, rögtön a vámszedő helyébe tudtuk képzelni magunkat. Igen, ez az érzés igaz, mert mi is ilyenek vagyunk, akármennyire szépítgetjük is a dolgainkat és tetteinket. S talán érezzük mi is azt, mint a vámszedő, hogy összeroskadunk bűneink súlya alatt, s nem bírjuk tovább. Nem merjük még szemünket sem az égre emelni, hanem fájdalmunkban csak annyit mondunk: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.

De mi a helyzet a farizeussal? Hogy a választ megtaláljuk, egy kicsit jobban meg kell, hogy ismerjük a farizeusokat. Ők voltak azok, akik még a „mentából és kaporból is tizedet adtak” (Lk 11, 42). Nagyon figyeltek arra, hogy a bűnös dolgokat kerüljék, s annak még a látszatát is. Aztán odafigyeltek, hogy minden adót pontosan befizessenek. Még Jézus véleményét is kikérték ez ügyben, nehogy valamit elhanyagoljanak. Tiszteletre méltó emberek voltak, tudták, hol a helyük a zsinagógában és pontosan tudták, hogy kiknek tartoznak tisztelettel. Komoly, imádkozó emberek voltak, imájuk látszólag Istent állította előtérbe. De amikor hálaadásra került sor, kiderült, hogy mély megvetéssel vannak azok iránt, akik máshogy élnek, mint ők.

Az igeszakaszban pont egy ilyen farizeus az ellenpélda, ezért nem tud vele azonosulni az ember. De azért remélem, felmerül bennünk az a kérdés, hogy mégis inkább a farizeusi magatartás jegyeit hordozzuk? Hisz minden gyülekezeti alkalmon ott vagyunk, még véletlenül se szeretnénk hiányozni, befizetjük a tizedet is, és erre mi olyan, de olyan büszkék tudunk lenni, pont, mint a farizeus.

A vámszedő, „aki még a szemét sem merte az égre emelni”, kezét nem az Úr felé tárja, ami az adomány elfogadásának a jele lenne, hanem a mellét veri. Feltehetjük a kérdést, hogy ilyen hát az ima? Jézus szerint igen, mert az imádság meghatározója nem az, hogy saját magunkat előtérbe állítsuk, hanem meghatározó a tartalom és a lelkület. Nem állíthatjuk előtérbe magunkat, mert Isten előtt mi emberek nem vagyunk igazak. A mi igazságunk egyedül Jézus Krisztus. Tőle kell kérnünk az alázatot, de legfőképpen azt, hogy bocsásson meg nekünk mindenért.

Egyedül csak annak van helye Isten hajlékában és országában, aki tudja magáról, hogy érdem szerint egyikben sincs helye. Mert a mi Urunk az alázatos szívet kedveli, mások előtt is. S az Ő kegyelmét az alázatos szívű, bűneit megbánt embereknek ígéri. Adja az Úr, hogy ebben az alázatban és kegyelemben gazdagodjunk.

Illés Nikolett

IV. évfolyamos teológus (DRHE)