Gyurkovics Tibor: Istenem

Ölelj meg engem, Istenem,

már föl akarom adni

az örök ellenállást,

már meg akarok halni.

Köszvényben és közönyben

nagyon sokáig éltem

bódító tisztességben

és tarkó-szenvedésben.

Vadász vadásznak vadra

figyelő úr-cselédje

voltam, miközben kaptak

engem is puskavégre.

A füvön így rohantam,

az erdőn így szaladtam,

kapkodtam lábam, ám de

a hitet megtartottam.

Valahol meg kell állni,

valahol meg kell halni,

valami könnyű réten

akarok elfakadni.

Az izmaim a télben,

mint jéghúrok feszülnek,

úgy néznek a szemembe,

ahogy a menekültnek.

Nem félek a haláltól.

Megállok vele szemben.

De mikor lesújt rám,

Isten, ölelj meg engem.

Gyurkovics Tibor József Attila- és Kossuth-díjas szerzőnk, mégis sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a különleges pályájú, különleges értéket képviselő alkotónkról. És hogy mennyire tekinthető különleges érdeklődésű egyénnek, arról elég talán felidézni azt, hogy volt színházi dramaturg, és ő volt a Lyukasóra című lap alapítója, szerkesztője, amely kiadvány papír alapú megjelenítője lett az azonos című sikeres tévéműsornak. De 1994-ben például ő volt a magyar labdarúgó-válogatott pszichológusa, 1995-től pedig a Magyar Írók Egyesületének elnöke.

Az itt olvasható Istenem című költeménye kapcsán érdemes felidézni, mit mond a szerző a versről. „Az ember nem tudja, mi a vers – magyarázza Gyurkovics Tibor –, kezdetben azt hittem, látásmód: ahogy a szem, az agy megalkotja a világot. De ez csak egy része a művészetnek, ahogyan például Van Gogh látta a világot. A másik rész az, hogy valahol az agyunkban, mint egy nagy raktárban, számos emlékkép lapul. Aztán jön a löket, amely ezeket felszínre hozza. Talán ez az ihlet.”

Az Istenem című költemény alapján nagyon nehéz lenne rámutatni, hogy miféle emlékképek hasznosultak a megírásánál, mert a vers elsősorban maga is értelmez. A benne megszólaló személy a saját sorsát idézi fel, de egyben értelmezi is annak alakulását. Mintha egy egész, immár lezárulásra készülő sors és pálya összefoglalása lenne ez a vers, melyet egyetlen kérés foglal keretbe. Az, hogy e lírai személy Isten ölelését szeretné érezni, mikor „föladja az ellenállást”, mikor „megáll a halállal szemben”, hogy az „lesújthasson” rá.

Mindazonáltal az Isten ölelését kérő első és utolsó szakasz között azért tisztán kivehető, milyen sorsot tud a magáénak ez a megnyilatkozó személy. Hogy ő „vadra figyelő úr-cselédnek” érezte magát, „köszvényben és közönyben” kellett élnie sokáig, de mindvégig magáénak tudhatott egy számára igen fontos dolgot, a „bódító tisztességet”…

Penckófer János