És mi is megmaradunk a Kárpátok aljában?...
„Maradunk a Duna partján...”
„Száz és ezer évért, ó, száll a lobogó, száll/ Messze hegyek ormán, maradunk a Duna partján” – cseng a fülemben egy csodaszép hangszerelésű hazafias dal két sora, melyet gyakran hallgattam az 1990-es évek elején, Vincze Lilla magyarországi énekesnő előadásában. Cziglán István és Kőhalmi Ildikó Maradunk a Duna partján c. alkotása a fennmaradásról – és az otthon maradásról szól. Szövegét és dallamát hallgatva felsejlett előttem a Kárpátok hegykoszorúja, mely Dévénytől a Vaskapuig öleli körül a vén Duna hullámaival öntözött gyönyörű tájat és az itt élő kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, magyarországi és délvidéki magyarokat, akiket határokon átnyúlva fog össze egy ezredév, mindannyiunk ezer éve, mint téglát a habarcs.
Tíz évszázad… A múlt ködéből feldereng Géza nagyfejedelem és I. (Szent) István királyunk alakja, feldereng a kereszt és a kard, melyekkel „életmentő műtétet” hajtottak végre nemzetünkön. Mely „operáció” fájdalmas volt, hisz’ a jövőt tisztán látó magyaroknak harcolniuk kellett fátyollal borított szemű honfitársaik ellen, hogy a napkelet végtelenébe nyújtózkodó sztyeppe egyetlenegy népeként keresztény európai országot teremtsünk, elkerülve az Európába beilleszkedni nem tudó hunok, avarok végzetét. De a harcok elültével városok születtek, és templomok nyújtották tornyaikat az ég felé. És megszületett egy ország, mely erősebbnek bizonyult, mint azok, akik újra és újra végigpusztították. Mert újjáépültek a felperzselt otthonok, falvak, városok, és a megolvadt harangok helyett új templomtornyokban csendültek meg az újonnan öntött harangok.
S mi, magyarok, bárhol éljünk is e tágas Kárpát-medencében, sohasem szakadhatunk el egymástól. A közöttünk feszülő határok ellenére sem tépheti el semmi azt a láthatatlan, lelki köteléket, mely acélhuzalként köti össze az esztergomi bazilikát és a kassai dómot, a debreceni Nagytemplomot és a kolozsvári Farkas utcai templomot, Buda és Pozsony, Eger és Munkács várát, a tiszabecsi és az isaszegi csatateret, Jókai Mór komáromi, Petőfi Sándor kiskőrösi, Arany János nagyszalontai szülőházát. Igen. Összekötnek minket a templomok, ahol magyarul száll az ének; az iskolák, ahol tudást és nemzeti öntudatot csepegtethetnek fiatal szívekbe az értő pedagóguskezek; vagy éppen az egyetemek és főiskolák, a magyar tudomány fellegvárai határokon innen és túl.
Közösen éltünk végig egy ezredévet, annak minden fényes és árnyékos korszakával. De megélhetünk egy újat? Maradunk a Duna partján? És mi is megmaradunk a Kárpátok aljában? Anyaországunk népessége évtizedek óta fogy, az utóbbi idők családtámogatási intézkedései ellenére is, és csak remélhetjük, hogy a legújabb otthonteremtési támogatások a közeljövőben pozitív eredményekhez vezetnek. Az elszakított területeken élő magyarság pedig Trianon óta fogy, mind összébb szorulnak etnikai határaink. Itt, Kárpátalján is. Igaz, vannak községek, ahol az utóbbi években a keresztelések száma meghaladta a temetésekét – de ez a tendencia, sajnos, csak a települések kisebbik részére jellemző. És ezt a tendenciát csak erősítheti a 2008 óta süllyedő ukrajnai gazdaság két éve tartó zuhanása, az égbe szökő árak, az alacsony fizetések, az itthoni munkalehetőségek vagy a megélhetést nyújtó munkahelyek hiánya – melyek miatt folytatódik a Magyarországra való elvándorlás. És ami a legfájóbb: tanárok, illetve orvosok is vándorbotot vesznek kezükbe, hogy a határon túl találjanak megélhetést. Pedig egy nemzeti kisebbség számára halálos veszélyt jelent, ha fogyásnak indul az értelmisége, az összetartó ereje.
Igaz: vannak pozitív jelek, fénypászmák alagutunk végén. Magyarországról már eddig is rengeteg támogatás érkezett Kárpátaljára, az Egán Ede-terv pedig remélhetőleg elősegíti a kárpátaljai magyarság gazdasági helyzetének a javulását (különösen, ha a későbbiekben tovább bővül), ami fennmaradásunk alapja.
Tudja-e olyan mértékben támogatni Magyarország a csőd-közeli helyzetben lévő Ukrajnában élő kárpátaljai magyarságot, hogy stabilizálódjon a gazdasági helyzete, és megálljon értelmiségünk elvándorlása? Az ógörög mítoszban Pandora szelencéjének felnyitásakor minden baj kiáradt a világba – ám a szelence alján ott maradt valami: a remény. És ki tudja, milyen pozitív fordulatokat hozhat a jövő, melyek odahatnak, hogy megmaradjunk az Ung, a Latorca, a Borzsa és a Tisza partján?…
Lajos Mihály
