Oravecz Imre: Még

2016. augusztus 24., 08:02 , 815. szám

Még visz a lábam,

még engedelmeskedik a kezem,

még jólesik az étel,

még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,

még elvégzem a munkám,

még nem szorulok támaszra,

még nem hanyagolom el a külsőm,

még rendszeresen tisztálkodom,

még nem vagyok koszos, büdös,

még nem húzódnak el tőlem a buszon,

még rendben tartom a lakásom,

még tudok logikusan gondolkodni,

még tiszta az elmém,

még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,

még megkülönböztetem a jót a rossztól,

még vigyázok magamra,

még van veszélyérzetem,

még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,

még érdekel a világ,

még nem gubóztam be egészen,

még kívánok nőt,

még Rilkét, Kis Lajost olvasok,

még megremegek a szépség láttán,

még vágyom a magasabbrendűre,

még naponta megküzdök magammal,

még van bennem érzés, gyengédség,

még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,

még megértő vagyok és könyörületes,

még örülök, ha hull a hó,

még felderülök, ha kisüt a nap,

még figyelem a fény változását alkonyatkor,

még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,

még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,

még visszavárom a kakukkot tavasszal,

még esténként kiülök a teraszra,

még van kutyám, kit megsimogathatok,

még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,

még szeretnék pár jó verset írni –

még érdemes élni.

 

Egy rendkívül egyszerű építkezésű költemény a Még, de annál hatásosabban képes ráébreszteni olvasóját az élet értelmére. Ez az egyszerűség monotonnak látszó forma is. A vers címe Még, aztán a mű mindegyik sora a „még” szóval kezdődik. Mondhatni: minden csupa „még”, amiből pedig arra lehet gondolni, hogy ez egy rém unalmas vers lesz.

De aztán mégse. Egyszer csak föltűnik e monotóniában a szépség, amiről pedig azért nem könnyű beszélni, mert a költemény szinte eszköztelen. Olyan érzése van az olvasónak, mintha Oravecz Imre lemondott volna az összes ismert költői eszközről, és csak olyan egyszerű dolgokat kezd el sorolni, hogy „visz a lábam”, „engedelmeskedik a kezem”, vagy „esténként kiülök a teraszra”, esetleg: „van kutyám, amit megsimogathatok”.

Hát mi ebben a költői, a szép? – kérdezzük, és bizony azt kell mondanunk, hogy önmagában semmi. A vers valamennyi sora egyszerű kijelentés, mindegyik dísztelen módon tartalmaz egy-egy megállapítást. És a Még ennek ellenére hat az érzelmeinkre. Hat az elménkre, elgondolkodtat, megkap, rádöbbent – és még sorolhatnánk, mi mindent tesz az olvasóval. Ebben a versben a monotónia átváltozik izgalommá, és még a befejezés előtt igazi szépségérzetet kelt az olvasóban.

Miközben a vers befejezése legalább annyira lecsupaszított, mint a fölötte álló sorok. Mert mit tesz a vers végén a költő? Szinte semmit. A folyamatosságot egyszer csak megszakítja, kihagy egy sort, majd lezárja a költeményt. Így a legutolsó sor, a „még érdemes élni”, és a végén álló pont kikerekíti a formát. Ekkor döbbenünk rá ugyanis, hogy egyetlen mondatot olvastunk végig.

Nos, ez a felsorolásokból álló mondat, és a különös tördelés rádöbbenti az olvasót az élet értelmére. Valamennyiünknek hitet ad, hogy mindig van, mindig lehet értelme az életünknek, csak vegyük észre az egyszerű dolgokban rejtőző csodát…

Penckófer János