Oravecz Imre: Még
Még visz a lábam,
még engedelmeskedik a kezem,
még jólesik az étel,
még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,
még elvégzem a munkám,
még nem szorulok támaszra,
még nem hanyagolom el a külsőm,
még rendszeresen tisztálkodom,
még nem vagyok koszos, büdös,
még nem húzódnak el tőlem a buszon,
még rendben tartom a lakásom,
még tudok logikusan gondolkodni,
még tiszta az elmém,
még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
még megkülönböztetem a jót a rossztól,
még vigyázok magamra,
még van veszélyérzetem,
még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
még érdekel a világ,
még nem gubóztam be egészen,
még kívánok nőt,
még Rilkét, Kis Lajost olvasok,
még megremegek a szépség láttán,
még vágyom a magasabbrendűre,
még naponta megküzdök magammal,
még van bennem érzés, gyengédség,
még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,
még megértő vagyok és könyörületes,
még örülök, ha hull a hó,
még felderülök, ha kisüt a nap,
még figyelem a fény változását alkonyatkor,
még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,
még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,
még visszavárom a kakukkot tavasszal,
még esténként kiülök a teraszra,
még van kutyám, kit megsimogathatok,
még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
még szeretnék pár jó verset írni –
még érdemes élni.
Egy rendkívül egyszerű építkezésű költemény a Még, de annál hatásosabban képes ráébreszteni olvasóját az élet értelmére. Ez az egyszerűség monotonnak látszó forma is. A vers címe Még, aztán a mű mindegyik sora a „még” szóval kezdődik. Mondhatni: minden csupa „még”, amiből pedig arra lehet gondolni, hogy ez egy rém unalmas vers lesz.
De aztán mégse. Egyszer csak föltűnik e monotóniában a szépség, amiről pedig azért nem könnyű beszélni, mert a költemény szinte eszköztelen. Olyan érzése van az olvasónak, mintha Oravecz Imre lemondott volna az összes ismert költői eszközről, és csak olyan egyszerű dolgokat kezd el sorolni, hogy „visz a lábam”, „engedelmeskedik a kezem”, vagy „esténként kiülök a teraszra”, esetleg: „van kutyám, amit megsimogathatok”.
Hát mi ebben a költői, a szép? – kérdezzük, és bizony azt kell mondanunk, hogy önmagában semmi. A vers valamennyi sora egyszerű kijelentés, mindegyik dísztelen módon tartalmaz egy-egy megállapítást. És a Még ennek ellenére hat az érzelmeinkre. Hat az elménkre, elgondolkodtat, megkap, rádöbbent – és még sorolhatnánk, mi mindent tesz az olvasóval. Ebben a versben a monotónia átváltozik izgalommá, és még a befejezés előtt igazi szépségérzetet kelt az olvasóban.
Miközben a vers befejezése legalább annyira lecsupaszított, mint a fölötte álló sorok. Mert mit tesz a vers végén a költő? Szinte semmit. A folyamatosságot egyszer csak megszakítja, kihagy egy sort, majd lezárja a költeményt. Így a legutolsó sor, a „még érdemes élni”, és a végén álló pont kikerekíti a formát. Ekkor döbbenünk rá ugyanis, hogy egyetlen mondatot olvastunk végig.
Nos, ez a felsorolásokból álló mondat, és a különös tördelés rádöbbenti az olvasót az élet értelmére. Valamennyiünknek hitet ad, hogy mindig van, mindig lehet értelme az életünknek, csak vegyük észre az egyszerű dolgokban rejtőző csodát…
Penckófer János