Ady Endre: A pócsi Mária
Ma Máriától jönnek a szívek,
Ma Mária-kép minden durva lábnyom.
Szívemben sír a pócsi Mária
Egy őszies, emlékes délutánon.
„Óh, Mária” – mindig új-új csapat
Énekel a poros, tarlott mezőkön,
Ezek hozzák magukkal a hitet
S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.
Óh, Mária, Pócson is lakozó
Regina Vitae és maga az Élet,
Itt, Érmindszenten, útra készülőn,
Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.
Egy idő óta megnőtt a szívem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta
S most hirtelen csak Tégedet keres
Egy szüzetlen és bűnös kálvinista.
Tegnap volt az oláh Mária-nap,
Tegnap temettem minden élet-rangot
S ma jönnek meg a pócsi búcsúsok
S ma táncolnak a kicsi, móc harangok.
Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:
Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,
Az Életnek rosszul nősült veje,
Vallástalan és nőtlen, öreg vő.
Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,
Melyet az Élet szívembe belévert,
Ma felejtek el minden igazat
S ma bocsátok el minden régi némbert.
Ma tudom, hogy csak Mária maradt,
Szívemet most már csak Mária lássa
S e Mária nem régi fancsali,
De mindennek egyesítő, nagy mása.
Mária a nagy, fehér jégtorony,
Mária a zászlóknak szent zászlója,
Mária a mennyei paripa,
Ha vágtatván visszaköszönök róla.
„Óh, Mária” – hallga – giling-galang,
”Óh, Mária” – és mégis ez a minden:
Ma érkeznek Pócsról a búcsúsok
S processziók én rossz idegeimben.
Óh, Mária, ma már azt üzenem
Azoknak, akik halálomra lesnek:
Úgy kívánja a pócsi Mária,
Maradjak meg magamhoz érdemesnek.
Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,
Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:
Egy Mária, még hogyha pócsi is,
Pogányokkal is tudhat jól beszélni.
Mikor már minden hit-húr elszakadt
S az emberben a barátja se hisz már,
Jön Mária s Pócsról a búcsúsok,
Jön a szívünk, múltunk és játszva visz már.
Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,
Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,
Mutatni egy példátlan életet
S nem bocsátni el az én Máriámat.
Óh, Mária, ma úgy zeng a szívem
Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:
Akkor lehet akárki is vitéz,
Ha a hite és már mindene romban.
Most érkeznek a pócsi búcsúsok,
Szívem s őszi, száz diák-lelki emlék,
Giling-galang, ének, Ősz, Mária:
Lesz Mária és életem is lesz még.
„Óh, Mária” – jön a te életed,
Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok,
Most jönnek már az édes babonák,
Most jönnek az igazándi morálok.
Óh, Mária, most jön a hazudó,
Igazi és Halált-incselő Élet,
Óh, Mária, Élet, giling-galang,
Áldassál, hogy ma találkoztam véled.
Ki ne hallott volna a máriapócsi Szent Mihály-templomról, ahol eddig háromszor könnyezett a Szűz Máriát ábrázoló kép. Először a XVII., majd a XVIII. században tapasztalták meg ezt a csodát, míg a harmadik eset 1905-ben történt.
Ehhez a csodához kapcsolódik az itt olvasható költemény, melynek megszületése viszonylag közel áll a harmadik esethez, hiszen Ady Endre 1910-es kötetében, A Minden-titkok verseiben szerepel. A pócsi Mária viszont korántsem e harmadik, vagy az összes eddigi esetről szól. Inkább azt hangsúlyozza, hogy a könnyező Mária-kép csodája egyre szélesebb rétegeket érint meg.
A „búcsúsok” – tehát a Máriapócsról visszatérők, a „processziók” – mellett a versbeli személyben fölébredő hit- és tisztaságigény kiemelkedik a versből. De ugyanúgy hangsúlyos a helység. És nem különbül Mária, a tisztaság szimbóluma, miközben az évszak sem mellékes pontosítás. A vers rögzít egy őszi napot, azt a „má”-t, mikor „Máriától térnek haza a szívek”. A magát „szüzetlen, bűnös kálvinistának”, sőt „vallástalannak” nevező személyben összemosódik az „Ének, Ősz, Mária” és a száz őszi „diák-lelki emlék”, így tekint egy emelkedettebb, magasabb minőség felé.
Ez meglehetősen tág értelmezhetőséget kölcsönöz a versnek. Különösképp, ha figyelembe vesszük a máriapócsi zarándoklatokkal összefüggő időponti együttállásokat. A nyárvégi és őszi Mária-napok (augusztus 15., szeptember 8. és 12.) egybeesnek az új egyházi év kezdetével, mely a görögkeletieknél szeptember, és nem advent, mint a nyugatiaknál. Ekkor, vagyis az iskolakezdéssel egybeeső időszakban mindig van „processzió”, zarándoklat. Ezért – a görögkeletiek szerint – az évről évre visszatérő szeptember úgy is értelmezhető, hogy az egy újabb s újabb kezdet, lépcsőfok. Életünk így nem más, mint a lélek emelkedő útja abba a bizonyos tisztultabb szférába, ahová megérkezni csak az Élet Iskolájának a befejeztével, az élethossznyi „földi zarándoklat” végével lehet…
Penckófer János