Ady Endre: A pócsi Mária

2016. szeptember 7., 08:00 , 817. szám

Ma Máriától jönnek a szívek,

Ma Mária-kép minden durva lábnyom.

Szívemben sír a pócsi Mária

Egy őszies, emlékes délutánon.

 

„Óh, Mária” – mindig új-új csapat

Énekel a poros, tarlott mezőkön,

Ezek hozzák magukkal a hitet

S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.

 

Óh, Mária, Pócson is lakozó

Regina Vitae és maga az Élet,

Itt, Érmindszenten, útra készülőn,

Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.

 

Egy idő óta megnőtt a szívem

S a szép bűnöktől keservesen tiszta

S most hirtelen csak Tégedet keres

Egy szüzetlen és bűnös kálvinista.

 

Tegnap volt az oláh Mária-nap,

Tegnap temettem minden élet-rangot

S ma jönnek meg a pócsi búcsúsok

S ma táncolnak a kicsi, móc harangok.

 

Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:

Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,

Az Életnek rosszul nősült veje,

Vallástalan és nőtlen, öreg vő.

 

Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,

Melyet az Élet szívembe belévert,

Ma felejtek el minden igazat

S ma bocsátok el minden régi némbert.

 

Ma tudom, hogy csak Mária maradt,

Szívemet most már csak Mária lássa

S e Mária nem régi fancsali,

De mindennek egyesítő, nagy mása.

 

Mária a nagy, fehér jégtorony,

Mária a zászlóknak szent zászlója,

Mária a mennyei paripa,

Ha vágtatván visszaköszönök róla.

 

„Óh, Mária” – hallga – giling-galang,

”Óh, Mária” – és mégis ez a minden:

Ma érkeznek Pócsról a búcsúsok

S processziók én rossz idegeimben.

 

Óh, Mária, ma már azt üzenem

Azoknak, akik halálomra lesnek:

Úgy kívánja a pócsi Mária,

Maradjak meg magamhoz érdemesnek.

 

Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,

Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:

Egy Mária, még hogyha pócsi is,

Pogányokkal is tudhat jól beszélni.

 

Mikor már minden hit-húr elszakadt

S az emberben a barátja se hisz már,

Jön Mária s Pócsról a búcsúsok,

Jön a szívünk, múltunk és játszva visz már.

 

Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,

Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,

Mutatni egy példátlan életet

S nem bocsátni el az én Máriámat.

 

Óh, Mária, ma úgy zeng a szívem

Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:

Akkor lehet akárki is vitéz,

Ha a hite és már mindene romban.

 

Most érkeznek a pócsi búcsúsok,

Szívem s őszi, száz diák-lelki emlék,

Giling-galang, ének, Ősz, Mária:

Lesz Mária és életem is lesz még.

 

„Óh, Mária” – jön a te életed,

Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok,

Most jönnek már az édes babonák,

Most jönnek az igazándi morálok.

 

Óh, Mária, most jön a hazudó,

Igazi és Halált-incselő Élet,

Óh, Mária, Élet, giling-galang,

Áldassál, hogy ma találkoztam véled.

 

 

Ki ne hallott volna a máriapócsi Szent Mihály-templomról, ahol eddig háromszor könnyezett a Szűz Máriát ábrázoló kép. Először a XVII., majd a XVIII. században tapasztalták meg ezt a csodát, míg a harmadik eset 1905-ben történt.

Ehhez a csodához kapcsolódik az itt olvasható költemény, melynek megszületése viszonylag közel áll a harmadik esethez, hiszen Ady Endre 1910-es kötetében, A Minden-titkok verseiben szerepel. A pócsi Mária viszont korántsem e harmadik, vagy az összes eddigi esetről szól. Inkább azt hangsúlyozza, hogy a könnyező Mária-kép csodája egyre szélesebb rétegeket érint meg.

A „búcsúsok” – tehát a Máriapócsról visszatérők, a „processziók” – mellett a versbeli személyben fölébredő hit- és tisztaságigény kiemelkedik a versből. De ugyanúgy hangsúlyos a helység. És nem különbül Mária, a tisztaság szimbóluma, miközben az évszak sem mellékes pontosítás. A vers rögzít egy őszi napot, azt a „má”-t, mikor „Máriától térnek haza a szívek”. A magát „szüzetlen, bűnös kálvinistának”, sőt „vallástalannak” nevező személyben összemosódik az „Ének, Ősz, Mária” és a száz őszi „diák-lelki emlék”, így tekint egy emelkedettebb, magasabb minőség felé.

Ez meglehetősen tág értelmezhetőséget kölcsönöz a versnek. Különösképp, ha figyelembe vesszük a máriapócsi zarándoklatokkal összefüggő időponti együttállásokat. A nyárvégi és őszi Mária-napok (augusztus 15., szeptember 8. és 12.) egybeesnek az új egyházi év kezdetével, mely a görögkeletieknél szeptember, és nem advent, mint a nyugatiaknál. Ekkor, vagyis az iskolakezdéssel egybeeső időszakban mindig van „processzió”, zarándoklat. Ezért – a görögkeletiek szerint – az évről évre visszatérő szeptember úgy is értelmezhető, hogy az egy újabb s újabb kezdet, lépcsőfok. Életünk így nem más, mint a lélek emelkedő útja abba a bizonyos tisztultabb szférába, ahová megérkezni csak az Élet Iskolájának a befejeztével, az élethossznyi „földi zarándoklat” végével lehet…

Penckófer János