Csukás István: Őszi siratás

Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,

formálódik már, jaj, az istenítélet!

Még csak villanydrótok húrja hangolódik,

pendül s a mély zöngés elver ablakodig,

elver a szívemig, testem belerándul,

anyám, a fiad se menthet a haláltól!

Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,

a meghasadt égen őszi vonulás lesz,

kertedből is elpörögnek a virágok,

mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,

elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,

üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.

Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,

elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,

süllyedek s felülről rád mégis én nézek,

kínozlak s keresztre merevülök érted.

Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek

borzongását, lázát te csak a befőttek

sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék

mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék

szilvák: Zeppelinek, vidáman hajóznak,

s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,

s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák

sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.

Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,

te őrzöl engemet, én őrizlek téged;

fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,

s rálehel az ősz párás, zavaros képet

a boldogságról, halálról, rendről, szépről,

s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!

A vad áradásban életem kimértem,

sírnék is már érted, sírjál is már értem!

Csukás István egyik beszélgetésében azt mondja, hogy neki két alkotói szárnya van: gyermekíró-szárnya és költőszárnya. Az előbbit mindenki jól ismeri, míg az utóbbit nem annyira. Pedig a költőszárny sem másodlagos ezen az alkotói pályán. Erről kiválóan tudósít az itt olvasható Őszi siratás, melyben egészen különleges érzelmek keverednek össze.

„Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek, formálódik már, jaj, az istenítélet!” – így indul e költemény, ami bizony erős felütésként hat. Kíváncsivá teszi az olvasót. Vajon miféle istenítéletre gondolhat a versbeni személy? Az első versszak utolsó sora pedig – „anyám, a fiad se menthet a haláltól” –, mindent megmagyaráz.

A következő szakaszokban összekeveredik a költői képzelet a valóság elemeivel. Így leszünk tanúi az elkerülhetetlen elválásnak, a vers szava szerint a „hasadásnak”. Úgyszólván anya és fia egysége „hasad” ketté ebben a költői látomásban, ezért a valóságos ősz e versben – ahogy a világ- és a magyar irodalom számtalan művében – az elmúlást, az elkerülhetetlen véget jelenti. Ezért az őszi befőzés képei – a „rumos cseresznyék”, „kék szilvák”, a „paradicsomszósz”, az „uborkák” – hiába olyan érzékletesek, fájdalmassá lesznek. Ugyanúgy, mint az előzőekben a „mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok” is szomorúságot sugalltak, hiszen mind-mind az anyához kötődnek.

Az elkerülhetetlen halál, az, hogy az anya hal meg előbb, a műben fájdalmas „rendként” tűnik fel, és ezt így fogadja el a versbeli személy. „A vad áradásban életem kimértem, sírnék is már érted, sírjál is már értem” – ezzel a két sorral zárul a költemény, melyben az elgondolt jövő jelen idejű megfogalmazása megrendítővé teszi a „rend” várható beteljesülését… 

Penckófer János