Szabó Magda: Születésnapi vers
Októberi köd, októberi illat,
októberi ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?
Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd…
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kívánjak magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.
Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!
Milyen erős tud lenni egy-egy kialakult értékítélet! Például Szabó Magdát egészen biztos, hogy íróként, történetmesélőként tartjuk számon; a Für Elise vagy a Régimódi történet, az Ókút szerzőjeként tiszteljük, miközben költészetét hajlamosak vagyunk amolyan kiegészítő tevékenységnek felfogni.
Pedig alkotói szemlélete, írásművészetének alkata szerint művei igencsak egységes motiváltságot és kivitelezést mutatnak. Ehhez elég a személyességét venni alapul. Például a Születésnapi verset sem könnyű életrajzi érintettségétől elvonatkoztatva olvasni. Ebben nyilván erősen közrejátszik az egyes szám első személyű beszéd, vagy például az a tény, miszerint szerzőnk valóban októberben (október 5-én) született. Ennek okán a költemény valamennyi érintkezését a valósággal hajlamosak vagyunk személyes jellegűnek venni.
Így tűnik föl az „októberi köd”, az „októberi illat”, de még az „októberi ferde sugár” is, hogy később szinte vallomásszerű monológként értsük és olvassuk ezt a születésnapi alkalomból fogant verset, mely egyszer csak a beszélő saját halálával kerül kapcsolatba, ami pedig a birtokolhatóságról fölvetődött gondolatából ered.
Ez a megnyilatkozó alany ugyanis még a saját versét sem tekinti birtokolhatónak. Nem gondolja, hogy az a saját tulajdona lenne. A vers nem azé, aki megírja, hanem aki megérti – mondja a szerző, amiből pedig egy ilyen kérdés is fakadhat: ahány versmegértés, annyi kincs a lelki gazdagodásunkban? De akkor hol lehet e gondolatlánc vége? Mert az így értett gazdagság alapján könnyű eljutni odáig, hogy az evilági távozáskor majd e lélek mindent magával tud vinni – csak az anyagi természetű értékeket nem…
Penckófer János