Kárpátalja ’56-os hősei

Szinte még gyerekek voltak, naivak és lelkesek…

Az 1956-os magyar forradalom nemcsak anyaországunkban lobbantotta lángra a kommunista diktatúrával szembeni ellenállás hamu alatt izzó parazsát. Hullámverése átcsapott a trianoni határokon, s szűkebb pátriánkban is ellenállási mozgalmakat hívott életre. Tagjaik fiatalok voltak, szinte még gyerekek vagy valóban még csak gyermekkorúak, akik naivan, de tiszta lélekkel hittek az igazság magától értetődő győzelmében. Mindenekfelett pedig bátrak voltak, akárcsak Victor Hugo Nyomorultak c. regényének utcagyerek-forradalmára, Gavroche, vagy a halhatatlan ’56-os pesti srácok legfiatalabbjai…

Kárpátalján három, egymástól független ellenállási csoport tevékenykedett: egy az Ung-vidéki Gálocs községben, egy a beregi Mezőkaszonyban, egy pedig Ugocsa fővárosában, Nagyszőlősön.

– 1956-ban Gálocs még mondhatni színmagyar község volt, s lakói – egy-két kivételtől eltekintve, akik behódoltak a kommunistáknak – nagyon erős nemzeti öntudattal bírtak – emlékezik vissza Molnár László, a gálocsi csoport tagja. – Az ’56-os forradalom napjaiban mindenkiben felcsillant a remény, hogy Amerika közbelép a forradalmárok oldalán, győz a szabadságharc, és még Kárpátalja is visszakerül az ezeréves Nagy-Magyarországhoz. A forradalom elbukása azután nagyon lehangolta az embereket, ezért a következő évben mi, három iskolás gyerek – az akkor 15 éves Pasztellák István, a 14 éves unokatestvérem, Perduk Tibor és jómagam, aki még csak 12 éves voltam – kiskamaszos naivitással elhatároztuk, hogy szervezünk egy ellenálló csoportot, felfegyverkezünk, s kirobbantunk egy Kárpátalja magyarlakta részére kiterjedő fegyveres felkelést.

– És szereztek is fegyvereket?

– Hogyne. 1944 őszén Gálocs és Koncháza közt három hétig tartották magukat a magyar–német csapatok a szovjetek ellenében, majd a front áthömpölygött rajtunk, de elhagyott fegyverek maradtak a környéken. Mi pedig – az ellenálló csoportunk megalakítása után – gyűjteni kezdtük ezeket. Pasztellákot választottuk a vezetőnknek, mivel ő volt a legidősebb, én pedig elvállaltam a fegyverraktárosi tisztet. Összeszedtünk egy ládányi ekrazitot, két pisztolyt, egy karabélyt, egy szuronyt, egy szuronykést, elég sok töltényt. A fegyvereket három ládába raktuk, és azokat elástam a csűrünkben. A forradalom második évfordulója előtt, 1958. október 22-e éjszakáján pedig három röplapot ragasztottunk ki a faluban, melyekben arra buzdítottuk az elcsüggedt embereket, hogy a forradalom veresége ellenére se adják fel a reményt, hogy Kárpátalja visszakerül Magyarországhoz.

– Hogyan buktak le?

– A KGB-sek írásszakértő segítségével rájöttek, hogy Pasztellák írta meg a röplapokat, be is vitték Ungvárra, a KGB megyei központjába, ahol kivallatták, ő pedig megtört, és így Tibit és engem is letartóztattak. Kivallattak, s végül elmondtam, hol vannak a fegyvereink. A hatalomnak azonban ez sem volt elég, nagyszabású kirakatpert akartak kreálni az ügyből, melybe bele akarták keverni Gecse Endre volt gálocsi református lelkészt, aki nem sokkal a szervezkedésünk előtt költözött Husztra, hogy az ottani gyülekezetben szolgáljon. Rá akarták bizonyítani, hogy Amerika számára kémkedik, illetve, hogy ő volt a csoportunk vezetője. Minket is rá akartak venni, hogy ellene valljunk, de ezt nem tettük meg. S bár minket legalább nem ütlegeltek, de szegény tiszteletest olyan brutálisan összeverték, hogy belehalt… Hogy velünk azután mi lett? Pasztellák Istvánt és Perduk Tibort zárt tárgyaláson 6, illetve 2 év börtönbüntetésre ítélték, de nemsokára amnesztiában részesültek. Tibit nem egészen egy évvel, Pistát pedig – ha jól emlékszem – másfél évvel az elítélésük után szabadon engedték. Engem – mivel gyermekkorú voltam – nem ítéltek el, de eleinte hetente, majd ritkábban fel kellett mennem a községházára, ahol egy KGB-s elbeszélgetett velem, szóval szemmel tartottak, de egy év múlva ez is véget ért.

– 1954. szeptember 1-jén Nagyszőlősön megnyílt a 3. sz. magyar tannyelvű középiskola, s a leendő ellenállási csoportunk tagjai, a nagyszőlősiek, illetve mi, a környékbeli falvakból származó, s az iskola kollégiumában lakó diákok megismerkedtünk egymással – indítja beszélgetésünket a feketerardói Varga János, a nagyszőlősi csoport tagja. – A tanulás mellett sok mindenről elbeszélgettünk, így a magyar férfiak, köztük az édesapáink ’44 őszi elhurcolásáról is. Úgy éreztük, hogy egy szovjetellenes ellenálló csoportot kellene alakítanunk, melynek a nagyszőlősi Búzási István lett a fő szervezője, akinek az édesapja meg is halt a lágerben. Ám ő nemsokára családostul kitelepült Magyarországra, így végül is heten vettünk részt a szervezet tevékenységében: a nagyszőlősi Dudás István, Milován Sándor, illetve Kovács Zoltán, a fertősalmási Illés József, valamint mi, feketeardóiak, Seres Jolán, Paládi Ida és én. A lányok kimondottan a röplapok írásával foglalkoztak, mivel szép kézírásuk volt, s az első, 1955-ben szétszórt, szovjetellenes jelszavakat tartalmazó röplapjaink még kézírással készültek. 1956-ban azonban már gumiklisével nyomtattuk ki azokat, s míg a forradalomig csak ritkán, a forradalom kitörése után már csütörtök éjszakánként rendszeres jelleggel szétszórtuk, illetve kiragasztottuk a városban a röplapokat. Mi állt rajtuk? Olyan jelszavak, mint „Le a kommunistákkal!”, a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról, meg hogy Kárpátalját csatolják vissza Magyarországhoz.

– Miként kerültek be a KGB látóterébe?

– A KGB-sek természetesen már az első röplapok megjelenése után nyomozni kezdtek, de sokáig a sötétben tapogatóztak. Mi viszont elkövettük azt a hibát – aminek én ellene voltam –, hogy az iskola folyosóján is röplapokat ragasztottunk ki, melyekkel felszólítottuk a diáktársainkat, hogy ne vegyenek részt a november 7-i felvonuláson. A KGB-sek ekkor kezdtek gyanakodni, hogy iskolások állnak a háttérben. Ráijesztettek az iskolaigazgatónkra, aki erre kérdezősködni kezdett a körünkben, hogy kik is erősen magyar érzelműek. Dudás óvatlanul kikotyogta, hogy szervezkedünk, az igazgató pedig továbbadta az információkat a KGB-seknek, akik 1957. május 20-án bevitték Dudást a járási székházukba, kivallatták, és ezáltal felgöngyölítették a csoportunkat. Megengedték viszont, hogy letegyük a vizsgáinkat, és csak az utolsó, június 24-i vizsga után tartóztattak le minket. Ungvárra vittek a megyei börtönbe, ahol vizsgálati fogságba kerültünk, majd a megyei bíróság zárt tárgyaláson ítélt el bennünket. Illés hat, én öt, Milován és Kovács 4-4, Dudás pedig 3 év szabadságvesztést kapott, illetve kaptam, a lányokat azonban csak tanúkként hallgatták ki.

– Hol töltötte le a büntetését?

– Előbb 11 hónapig hurcoltak börtönből börtönbe, Ungvár után Lem­bergben, Dnyepropetrovszkban, Harkovban és Donyeckben is raboskodtam, majd a Mord­vin Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságba, a mord­vai 11-es számú politikai lágerbe kerültem. 1959. május 22-én azonban feltételesen szabadlábra kerültem, majd három év elteltével végérvényesen visszanyertem a szabadságomat.

A mezőkaszonyi ellenállócsoport tagjai – Szécsi Sándor, Ormos Mária és Ormos István – közül már senki sincs az élők sorában. Róluk Szimcsera Szilvia mezőkaszonyi KMKSZ-alapszervezeti elnök, illetve ismerősük, a már idős Mártonyi Magda révén szereztem információkat.

– A szervezkedés akkor kezdődött, amikor 1956 októbere végén a mezőkaszonyi hegy alatt is szovjet tankok kezdtek átvonulni Magyarországra, a forradalom leverésére – magyarázza Szimcsera Szilvia. – Szécsi István és a két Ormos testvér egy éjszaka plakátot ragasztott ki a falu központjában, és sok röplapot is szétszórtak, „Ruszkik, haza!” és egyéb, szovjetellenes feliratokkal. A KGB-sek ezt követően kiszálltak a községbe, és nyomozni kezdtek. A helyiek emlékeznek rá, hogy Szécsiéknél házkutatást is tartottak, de semmilyen terhelő bizonyítékot nem találtak. Ám volt valaki a faluban, aki felismerte a röplapokon az akkor – fiatal pedagógusként – a Tiszacsomai Általános Iskolában tanító Ormos Mária kézírását, besúgta a KGB-nek, és ezen a szálon elindulva tartóztatták le a csoport tagjait. Mindnyájan 3-3 év szabadságvesztést kaptak, és le is töltötték a büntetésüket.

– A fiatalabbik Ormos testvér, István még csak iskolás volt, a helybeli középiskola 10. osztályába járt a szervezkedés idején – jegyzi meg Mártonyi Magda. – Kiszabadulásuk után ő is és Szécsi Sanyi is még nőtlen fiatalemberekként települtek át Nyíregyházára, ott alapítottak családot, és ott is hunytak el. Ormos Mária pedig Beregdédába ment férjhez, és az ottani iskolában helyezkedett el.

Rövid nyomozás révén aztán kiderítettem, hogy később ő is áttelepült Magyarországra, és Budapesten halt meg. Ám emléke – és minden elhunyt ’56-os emléke – közöttünk él, s szűkebb közösségük, valamint az egész kárpátaljai magyarság is büszkén tekint mind a még élő, mind a már elhunyt ’56-os hőseire, akikben volt bátorság kiállni nemzetünkért, nemzetrészünkért.

Lajos Mihály