Csoóri Sándor: A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,

nem ugrál már alattuk rigó.

Átlátni ágaik közt,

mint rommá lőtt házak falán.

Sehol egy harsány szüret, kádkongatás,

sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök,

csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból.

A fecskék elmentek rég,

koporsókat vittek magukkal,

mert ismét túl sok a halott körülöttünk,

túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús

kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól –

Úristen, mit kezdesz te a Délre

vándorló kezekkel s koporsókkal?

Évszak évszak után hasonlik meg

szemünk láttára önmagával. Rozsdás

avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk.

Kószál az édes bánat az Adriától

föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől

a sínylődő somfák övezetéig, de mi már

nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni.

A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi

arra, ami vesztébe sodorhatja.

Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük?

S megremeg-e bőrük kezemtől,

mint megszelídített csikóé? Vagy már

csak rossz emlékeink ők is,

akár a múzeumokba behurcolt századok?

Egy elgondolkodtató Csoóri Sándor-vers A meghasonlott évszak, mert nem csupán egyetlen évszakot, az őszt tekinti meghasonlottnak. Bár ez, vagyis „egy meghasonlott ősz” is bőven elég lenne az elgondolkodtatáshoz. Mert mi is az, hogy meghasonlás? Egy meglehetősen tragikus folyamat, melynek során valaki vagy valami szembekerül önmagával, amikor felbomlik a korábban kialakult összhang.

Az egyensúlyát, önértékét elvesztett ősz itt olyan évszakként tűnik föl tehát, melynek elpusztultak a korábbi értékei, jellegzetességei. A „bokrok alatt nem ugrál már a rigó”, nincs „harsány szüret, kádkongatás”, „sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök”. Odalett a régi harmónia, oda a közösséggel, természettel együtt élő ember biztonsága, otthonosságérzete. És e gondra nem látni megoldást.

Most már „évszak évszak után hasonlik meg szemünk láttára önmagával” – olvassuk a harmadik versszak elején, ami pedig eléggé egyértelmű beszéd arról, hogy a régi önmagától elkülönböző őszre történt hivatkozás jelen esetben csak kiindulópont. Az ősz ebben az esetben egy nagyszerű példa csak, mert valójában a nagybetűs Természettel való együttélés meghasonlására hívja föl a figyelmet a szerző. Erre utal az, hogy „rozsdás avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk”, és ezt támasztja alá a „fölégetett erdők” képe.

A „süketülő és vakuló” kifejezés fokozza ezt az egyre inkább elidegenedett helyzetet, melynek végső képe az, hogy lassan már a fák is elveszítik régi önértéküket. Lassan olyan „rossz emlékekké” válnak ők is, mint a „múzeumokba behurcolt századok”? – teszi föl legvégül a kérdést a versbeli beszélő, és ezzel megerősíti, hogy a csalódottság érzése lassan már az egész világra kiterjeszthető…

Penckófer János