Kányádi Sándor: Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,

nem tud rólad a nagy erdő,

sem a hó alatt a határ,

sem a határ fölött szálló

árva madár.

Új esztendő, új esztendő,

nem volt a nyakadban csengő,

nesztelenül érkeztél meg,

lábad nyomát nem érezték

az ösvények.

Csak a hold, az elmerengő,

csak a nap, az alvajáró,

jelezték, hogy újra megjő

éjfélkor az esedékes

új esztendő.

Csak mi vártunk illendően,

vidám kedvvel, ünneplőben,

csak a népek vártak téged,

háromszázhatvanöt napi

reménységnek.

Feltűnő szabályozottság és klasszikus forma? Lényegében igen. De azért némi lazaság is megfigyelhető az Új esztendő című költeményben. Mert most ilyen alakzatot óhajtott a Mester. Most épp az ősi nyolcasnak nevezett klasszikus versformát vette elő Kányádi Sándor, és csak annyi „változtatást”, lazaságot vitt a költeménybe, hogy a négy négysoros versszak mindegyikéhez zárásként odaillesztett egy négy szótagnyi félsort.

Azaz mégse csak ennyi az eltérés. A rímelést is lazán kezeli a szerző. Míg az első két szakasz rímképlete egyezik, a harmadiké és a negyediké megbontja e rendet. Vagy talán ez olyan „rendetlenség”, melyet épp a költemény gondolati egységei követeltek ki maguknak? Igen; bizony ez is szabályozottság.

Az első két versszak összetartozást mutat az azonos kezdőszavaival („új esztendő”), ahogyan a harmadik és negyedik is a „csak” szóval. De az első két szakasz összetartozása abban is kitűnik, milyen módon érkezett meg az új esztendő. Hogy sem az erdő, sem a határ nem tudott róla, merthogy nesztelenül, csengő nélkül érkezett. A harmadik és negyedik szakasz pedig úgy jelzi a saját egységet, hogy megnevezi, „kik” tudtak az érkezéséről. Hogy „csak a hold és a nap” jelezték érkezését, és mindenekelőtt mi, „a népek” vártuk, és várjuk évről évre.

Gyermekvers a költemény, de alighanem csak a felnőttek értik igazán, miért van szükségünk „háromszázhatvanöt napi reménységre”…

Penckófer János