Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

Tudod-e, ez mi?

Jó torna eszednek:

asztalt terítenek,

asztalt leszednek.

Haladnak az utcán,

feküsznek az ágyon,

mint pille cikázik

fejükben az álom.

Karjuk követ, ércet

izzadva vonszol,

sürgöny fut az éjben,

vad telefon szól.

És csönget az ajtón

az orvos, a lázas

szerelmes, a postás,

a koldus, a gázas.

Fejjel nekimennek

a hetyke tavasznak,

harcolnak azért is,

ordítva szavaznak.

Bölcsőt tologatnak,

megcsendül egy ének,

már vége a dalnak,

bámulnak a vének.

Csókok ligetében

örvény köde nyildos,

és ölnek, ölelnek,

te drága, te gyilkos.

Nem látni a végét

a hosszú menetnek.

Kacagnak-e ottan,

vagy talán temetnek?

Egy kis vidámság,

sok-sok sóhajtás.

Sejted-e már mi,

pedzed-e, pajtás?

Nincs nála nagyobb jó,

mert ez a kincs.

Úgy hívják: élet.

Értelme nincs.

Könnyed és szép nyelvi forma, miközben az élet problémájának lényegét érintő gondolatiság? Ennyi lenne a Fejtörő felnőtteknek című Kosztolányi Dezső-költemény? Igen, ez lehetne a nagyon lerövidített összefoglalása.

Ugyanakkor mégse helytálló ez a lecsupaszítás. Mert hogyan tudná egy ilyen rövidre fogott összefoglalás visszaadni azt az érzelmi többletet, amit a költemény nyújt versszakról versszakra az olvasónak?

Sehogy. Mert a versnek – egy ilyen értelmezéssel szemben – épp az érzelmi többletközvetítés az egyik fő ismérve, funkciója. Hogy érzékletes, rádöbbentő és felismertető formában mond valami olyasmit, ami a hétköznapok során nem tűnik föl az embereknek. Nos, Kosztolányi itt olvasható költeménye maradéktalanul ilyen nyelvi forma. Versszakról versszakra haladva, fokról fokra érez rá az olvasó az élet sok-sok különösségére: rendkívüli gyorsaságára, egymásnak forduló ellentéteire, magasságaira, mélységeire, és igen, végső soron az értelmetlenségére.

Vagy mégse? Mégse lenne értelmetlen az emberi élet? Joggal támad föl a kérdés, hiszen a költemény jó érzést, derűt lop az olvasó szívébe, valami könnyedség-érzése támad. Ez pedig nemigen az értelmetlenségből fakad, hanem sokkal inkább abból a forrásból, amely minden áldott napban képes fölfedeztetni velünk valami derűset, szépet, és főként bizakodásra, reményre okot adó apróságot…

Penckófer János