A szövetkezeteké a jövő

Interjú id. Bíró Andor egykori kolhozelnökkel

2017. május 11., 19:04 , 852. szám
id. Bíró Andor

A Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetsége alapításának 20. évfordulóján, Tiszapéterfalván megszervezett ünnepi közgyűlésen jelen volt a szervezet egyik alapító tagja, a most 88 éves Bíró Andor, aki egy élő legenda Kárpátalján, hisz több mint három évtizeden keresztül vezette a Tiszapéterfalvai Határőr Kolhozt, soha nem tapasztalt gazdasági prosperitást teremtve a gazdasághoz tartozó hét nagyszőlősi járási községben. Az esemény szünetében arra kértem, beszéljen lapunknak életéről, pályájáról, és arról, miként tudta a semmiből megteremteni Ukrajna 4500 kolhozából az elismerten öt legjobb egyikét itt, a magyar kisebbség által lakott vidéken.

– Andor bácsi hol született, hol tanult?

– Én elsősorban falusi ember vagyok. Amikor felvettek a beregszászi gimnáziumba, 1940-ben, kaptam egy igazolást bizonyos adatokkal, és többek között azt írták rá, hogy a szüleim kisbirtokosok. Hol van az a birtok? – kérdeztem akkor, és kezdtem számolgatni. Az apámnak volt vagy öt hektár földje, az is szétszórtan, vagy nyolc helyen... De félretéve a viccet: Tivadarfalván születtem, amely később egyesült Tiszapéterfalvával. Mindkettő nagyon kis falu volt: Tivadarfalván kb. 100 ház volt, de Péterfalván sem volt több 120-nál, azaz legfeljebb 400-500 ember élt egy-egy faluban.

Apám gépészmérnöknek szeretett volna taníttatni, és ha rajtam múlik, az is lettem volna. A beregszászi gimnáziumban elvégeztem négy osztályt, amikor közbejött a háború, 1944-ben megszűnt a közlekedés, ezért a szatmárnémeti református fiúgimnáziumban végeztem el a gimnázium ötödik osztályát. ’45 májusában, amikor a háborúnak vége lett, a románok igyekeztek gyorsan lezárni a határokat. Azt azonban megvárták, hogy befejezzük az évet – hiszen többen is tanultunk ott Kárpátaljáról –, így hazajöttem, és ezzel egy időre vége szakadt tanulmányaimnak. Nem volt más lehetőség, gazdálkodtunk itthon az apámmal, végeztem minden mezőgazdasági munkát.

– Végül mégis tanító lett…

– A berendezkedő szovjethatalom 1946-ban nyitotta meg Kárpátalján az új iskolákat, akkor kaptak észbe, hogy nincsenek tanítók. Nem csak itt nem volt elég káder, a hegyekben, az ukrán falvakban sem volt, mert a háború előtti iskolák tanítóiból lettek a magyar hadsereg altisztjei, hadnagyai, sokan meghaltak a fronton, vagy fogságba estek. Aztán jött a málenkij robot, oda is sokan elmentek közülük.

A falu akkori bírájának a javaslatára kineveztek tanítónak, tizenhét éves koromban öt gimnáziumi osztállyal. Az iskolában akkoriban nem volt se kréta, se tinta, se füzet, se ceruza. Mindettől függetlenül a gyerekek év végére megtanultak írni-olvasni. Eleinte az első és a második osztályt tanítottam, majd rövid időn belül kineveztek az elemi iskola igazgatójává. Itt mindössze ketten voltunk tanítók, illetve volt egy takarítónő is.

Akkoriban annyira kevés volt a tanító, hogy Huszton tanítóképzőt nyitottak, ennek második évfolyamára engem is felvettek. Levelező tagozaton 1949-ben kaptam tanítói oklevelet. 1951-ben kineveztek a forgolányi hétosztályos iskola igazgatójának. Itt négy évig dolgoztam, ez is kis iskola volt, de itt már tizenketten voltunk pedagógusok. Innen helyeztek át Nagypaládra, az ugyancsak hétosztályos, de jóval nagyobb iskola élére.

– Iskolaigazgatóból hogyan lett végül kolhozelnök?

– A szomszédos Komszomol Kolhozhoz öt falu tartozott: Nevetlenfalu, a központ, Batár és a három Akli. Ezek közül négy faluban csak magyarok éltek, de a csehek a magyar határ mentén, ahol tömbben élt a magyarság, igyekeztek szlávokat betelepíteni, hogy hígítsák a magyar népességet. Így jött létre Újakli is. Az oda telepített ruszinok nagyon egyszerű emberek voltak, cselédek, napszámosok, volt egy kis földjük is. Amikor jött a szovjethatalom, közülük került ki minden vezető, tanácselnök, kolhozelnök. De telt az idő, és a nevetlenfalui pártszervezetbe egyre több magyar is belépett. Az Újakliból kikerült vezetők nem voltak minden szempontból a legrátermettebbek, ezért kezdtek a magyar falvakban lakók zúgolódni. 1959-ben váratlanul meghalt a Poljancsuk nevű kolhozelnök. Ekkor kb. harminc magyar párttag bement Szőlősre a pártbizottságra, és követelték, hogy végre nevezzenek ki egy magyar elnököt a kolhozuk élére. A tömeg követelésére a járási vezetők összedugták a fejüket, de mindenki számára elfogadható magyar embert nem találtak. Én pont abban az évben végeztem el az Ungvári Állami Egyetemen a történelem szakot, Nagypaládon iskolaigazgató voltam, ezért rám esett a választás, engem küldtek kolhozelnöknek Nevetlenfaluba.

A feladatot szívesen vállaltam, mert volt elképzelésem arról, hogy miben kellene másként működnie egy kolhoznak. Két év alatt sikerült is ennek megfelelően átszervezni a nevetleni kolhozt.

– Hogyan került végül a Tiszapéterfalvai Határőr Kolhozba?

– Kezdetben a szülőfalum, Tivadarfalva, valamint Péterfalva, Farkasfalva, Tiszabökény és Forgolány alkotott egy kolhozt. Itt akkoriban történt egy nagy panama. A kolhozelnököt elítélték nyolc évre, a főkönyvelőt hat évre, a pénztárnokot négy évre, rajtuk kívül 14-15 emberre szabtak ki még egy-két éves börtönbüntetést. Sokakat kizártak a pártból, a kolhoz középvezetői közül is leváltottak mindenkit. A bírósági eljárás végén senki nem volt, aki elnök lehetett volna a Határőr Kolhozban, mindenki, aki számításba jöhetett, sáros volt. Nem akartam otthagyni a nevetleni kolhozt, nagyon megszerettem azt a falut és azt a népet, de 1961-be mégis áthelyeztek.

Az első két-három év nagyon nehéz volt. Ráadásul a ’61-es esztendőben rendkívüli szárazság volt. A kolhozban a kivizsgálás több mint egy esztendeig tartott, el lehet képzelni, milyen volt a szellemi és erkölcsi helyzet.

Miután kézbe vettem a dolgokat, következetes munkával sikerült olyan kolhozt alkotnunk, melyhez később többen is társulni akartak. Így történt, hogy 1978-ban csatlakozott hozzánk a Nagypaládi Bolsevik Kolhoz. Az ily módon hét falut egyesítő Határőr Kolhoz később agrárcéggé alakult.

– Andor bácsit ma is nagy tisztelettel emlegetik, hisz önnek köszönhetően beindult a gazdasági fejlődés ezekben a falvakban.

– Kárpátalján mi lettünk az első agrárcég, jogunk volt nemcsak termelni, hanem feldolgozni és forgalmazni is a termékeinket. Szóval nagyobb szabadságunk volt, mint egy kolhoznak. Jó kádereket hoztam ide, konzervgyárat, téglagyárat építettünk. A munkám egyik legnagyobb eredményének pedig azt tartom, hogy el tudtam érni mind a hét községben a teljes foglakoztatást. Ha nem lett volna elegendő munkahely, a megélhetés miatt az emberek elmentek volna innen, és „benne volt a pakliban” az itt élő kis magyar közösség beolvadásának veszélye is. Ennek megakadályozása érdekében üzemeket és gyárakat létesítettünk, büszke vagyok arra, hogy agrárcégként az egész Szovjetunióban elsőként mi csináltunk ilyet. A gazdaság fénykorában már hét olyan nagy gyárnak volt nálunk bedolgozó üzeme, mint például a magyarországi Magyar Optikai Művek (MOM), a lembergi műszergyár, az akkoriban legnagyobb kijevi „Arzenal” gyár, a „Szokol” gyár, de dolgoztunk a világhírű svéd IKEA-nak, valamint a kijeviek közreműködésével gyártottunk és küldtünk termékeket egy Novoszibirszkben lévő tudományos laboratóriumnak is. Mindezzel nem csak munkalehetőséget teremtettünk, hanem jelentős jövedelemre is szert tettünk, mégis a legfontosabb az volt, hogy mindenki dolgozott, mindenkinek volt tisztességes jövedelme.

Egy idő után már annyira jól ment a gazdaságnak, hogy az említett kooperációkról Moszkvában az ország 150 gazdasági csúcsvezetője előtt kellett előadást tartanom arról, hogy milyen előnyeit látom az itt megvalósított gyakorlatnak.

A minisztertanács egyik elnökhelyettesének javaslata alapján külön határozatot fogadtak el arról, hogy a Péterfalvai Határőr Kolhoz példáját követve hasonló gazdaságokat kell szervezni az egész Szovjetunióban. Ehhez – ellentétben velünk – anyagi támogatásban részesültek.

– Munkája során számos kitüntetést kapott: megkapta a Szocialista Munka Hőse címet, a Lenin-rendjelet, hatszor választották parlamenti képviselővé, 27 évig volt a kijevi parlament képviselője. Ahhoz, hogy mindezt megtehette, amit az előbb felsorolt, és hogy a kolhoz szinte teljes vezetése végig rátermett és magyar emberekből állhatott, ahhoz kellett a politikai háttér?

– Igen, illetve szükség volt a mindezt megalapozó gazdasági háttérre is. Amennyiben nem lettem volna a parlament képviselője, és nincs megfelelő kapcsolatrendszerem, bizonyára több tervemet sem tudtam volna megvalósítani.

– A gazdasági sikerek következtében sok szociális fejlesztést is megengedhetett magának a kolhoz.

– A gazdasági sikereknek köszönhetően minden faluban építettünk új iskolát, ebből kettő középiskola volt. Mindegyik faluban építettünk kultúrházat, három faluban óvodát, azon túl további kettőnek le volt téve az alapja. Építettünk orvosi egészségügyi pontokat. Péterfalva és Tivadarfalva között terveztünk egy országos szinten is egyedülálló, hatalmas orvosi-egészségügyi központot, amely nyolcvan százalékban el is készült. Benne voltak már az ablakok és ajtók, megrendelésre kerültek a legkorszerűbb orvosi berendezések is. Amikor a kolhoz megszűnt, szétloptak mindent, a nagy téglaépület ma is ott áll torzóként.

A kolhoz épített képtárat, múzeumot, skanzent, gyönyörű sporttelepet, vidámparkot és számos további szociális-kulturális létesítményt. Nekünk nem volt kölcsönünk, pedig amikor a paládi kolhozt hozzánk csatolták, 700 ezer rubel adóságot fizettünk ki helyettük.

Létrehoztuk a Nagyszőlősi járás első falusi zeneiskoláját, ugyanis korábban zeneiskola csak Nagyszőlősön volt, a járásban Péterfalván nyílt meg a második. Kezdetben egyetlen helyi zenetanár sem volt, de húsz esztendővel később már lehetőségünk volt arra, hogy Nagypaládon is nyissunk hasonlót. Büszke vagyok arra, hogy ekkor már mindkét iskolában az igazgató és minden zenepedagógus is helyi szakember volt, a falu tehát kulturális szempontból is jelentős fejlődésnek indult. Létrehoztuk és működtettük a 120 tagú Péterfalvai Tisza Dal- és Táncegyüttest, melynek tagjai csak azért nem kaptak fizetést, mert nem profi szerveződés volt, részesültek viszont jutalmakban és széleskörű elismerésben. A megyei labdarúgó-bajnokságban is helytálló péterfalvai focicsapathoz hasonlóan a gazdaság finanszírozta a 120 tagú együttes utazásait és további költségeit. A Péterfalvai Tisza Dal- és Táncegyüttes négy kiváló vezetője közül két tánctanár, Patkós Zoltán és Kustán Péter Ungvárról járt hetente több alkalommal Péterfalvára, de két énektanárt, Pál Lajost és nejét a gazdaság egy családi ház megépítése révén csábította el Viskről véglegesen Péterfalvára…

Miközben 1959-ben a kolhozban egyedül én rendelkeztem felsőfokú végzettséggel, 1993-ban már 43 felsőfokú végzettségű és száz főt meghaladó szakközépiskolai végzettségű szakemberünk volt. Az évek során legalább 150 diáknak fizettünk külön ösztöndíjat, beleértve nemcsak az agrárvonalon tanulókat, hanem a leendő pedagógusokat is.

Gazdaságunk ugyanis nagyon gazdag volt. Dicsekvésnek hangozhat, de nem tudom másként elmagyarázni: problémát jelentett, hogy hová tegyük a pénzünket. Büszke vagyok arra, hogy a Nagyszőlősi járásban, a Tisza bal partján lévő településeken elsőként vezettük be a családi házakba a vezetékes gázt, mi állítottuk vissza az 1945-ben lerombolt turulmadaras emlékművet.

– Az ön által vezetett kolhozban a munkafegyelem is nagyobb volt, mint a többi kárpátaljai kolhozban.

– Nem beszélni kell a fegyelemről, hanem a munkást kell megfizetni. Ha tudsz fizetni, akkor rendet tudsz tartani. Nálunk a tagság országos viszonylatban is kiemelkedően jól keresett, volt tehát mit veszítenie, mindenki meggondolta, mi az, amit megenged magának.

– Hogyan látja a mostani Ukrajnát?

– Egy éve a gyermekeimmel és unokáimmal élek Budapesten, de már jóval korábban elszakadtam a napi politikától. Meggyőződésem, hogy most is dolgozni, szervezni kellene. Nagyon helyesen fogalmazott Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetsége mai péterfalvai ülésén, amikor azt mondta, hogy támogatni kell az itteni gazdák szövetkezetbe tömörülését. Szerintem is szövetkezeteket kell alkotni, hiszen ott van erő, ott tömörül a pénz, ott lehet fejleszteni. Nagyon jó, hogy az anyaország segíti a helyieket, de szétszórt nadrágszíjparcellákon versenyképes mezőgazdaságot nem lehet csinálni.

Badó Zsolt