Zelk Zoltán: Micsoda madár!
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! Micsoda madár!
Kék a lába, zöld a szárnya,
tűhegyen megáll.
Idegen a táj,
tovább menne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! Micsoda madár!
Kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.
Zelk Zoltán szépséges költeménye kétségkívül kapcsolatban áll egyik, ugyancsak gyönyörűséges népdalunkkal. „Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár, / kék a lába, zöld a szárnya, jaj, be gyöngyen jár. / Híva engem útitársnak, el is megyek már, / nincs Erdélyben olyan leány, ki megtartson már. / Jaj, ha elmégy, megyek én is, / hogy ne szánnám galambomat hívségéért is, / mikor immár halálfia rám nevet mégis”.
Csak amíg e sorokból elsősorban egy szívszorító emberi kapcsolat olvasható ki, addig a Zelk Zoltán-versben inkább egy valamiféle tragikus megérkezést, és félig-meddig megtelepedést lehet érzékelni. Hogy miből adódik a tragikusság? Egy ellentétből. „A szelek drótsövényét” megúszva sikeresen földre szálló csodálatos „madár”, és az őt magába záró „idegen táj”, „füstölő határ” ellentétéből.
Nem állítható, hogy szerzőnk hűségről beszél, vagy vendégmarasztaló tájról. A „sűrű eső lesz a rácsa, ketrece a táj” kifejezés inkább bekebelezésre, rabságra utal. A nyárból őszbe, majd pedig télbe fordulás pedig feltételezi, hogy tavasszal érkezett e különös „madár”. Ezért válik tragikussá az utolsó kép is, mely szerint „fehér fák közt, hómezőben” sétál a tünemény, és ezért kelt szorongató érzést az amúgy szintén lenyűgöző kép, hogy e madár egyszer csak „dér gyöngyén megáll”…
Penckófer János