A barackfa

Hatalmas volt. Terebélyes. Széltében, hosszában. Fenséges gyümölcsöket érlelt. Mézédes, lédús, aranyos-piros barackokat. Óriásokat. Akkorákkal azóta sem találkoztam. Ízük, zamatuk után ma is sóvárgok, amikor eljön a kora nyári barackérés ideje.

Pedig vénséges fa volt már. Valamikor a múlt század húszas-harmincas éveiben ültette el nagyapám. Halála után nagyanyám kedvenc fája lett. De meglett kora ellenére minden esztendőben gazdag termést érlelt. Voltak ugyan olyan évek is, amikor kevesebb gyümölcs mosolygott ránk ingerlően a magasból vagy lentebbről. De sohasem maradtunk e csodálatos csemege nélkül. Mint ahogy mindahányszor megteltek sötétsárga drága nektárral a gömbölyded befőttesüvegek is. Sőt, jutott a gyümölcsből abba a titokzatos, hasas edénybe is, amely a nyári konyha sparhetjén süttette a talpát és rézcsövén át szorgalmasan csöpögtette a kajszik elszíntelenedett levét a bádogbögrébe.

Kertünk meglehetősen nagy volt. Nagyanyám minden talpalatnyi földet hasznosított. És műveltette velünk is, amikor már abba a korba értünk, hogy bírni tudtuk a kiskapa vagy az ásó nyelét. A kert végében, melyet a bútorelemgyár üzemcsarnoka határolt (a rács nélküli ablakokon át a harmadik, éjszakai műszak idején gyakorta dobtak ki deszkalapokat, furniturát, melyek pirkadatkor gyatra kerítésünkön átemeltettek és ismeretlen irányba elszállíttattak; felnőttjeim eltűrték az effajta birtokháborítást, még nagyanyám se zsörtölődött, mert a kerítésen át-átugráló derék famunkások egyetlenegyszer se dézsmálták meg se a veteményest, se a gyümölcsfákat), háromfajta kukorica társult néhány szál napraforgóval. Szárukra babindák csimpaszkodtak.

A kukoricás mellett a krumpliföld. A házhoz közelebb a zöldségágyások. Közöttük, mint a vérerek, megannyi ösvényke ágazott szerteszét. A kert másik végében szőlőtőkék álltak őrt, szemeikkel irigykedve néztek fel a lugason dévajkodó fajtársaikra.

A kert egyetlen szabad, borsó, zeller, fuszulyka, miegymás alá nem fogott területe a barackfa alatt volt. Fűvel lepett. Apám rendszeresen kaszálta. A meleg, istenáldta napokon húgommal ez volt kedvenc játszóhelyünk. Kora tavasztól késő őszig.

Barackéréskor sóvárogva néztünk a fa koronája felé. Mert onnan incselkedtek velünk a legnagyobb, legszebb, legpompázatosabb gyümölcsök. Másztam is volna felfelé, cirmosnál is fürgébben. Vagy cipeltem volna a nagy, kétágú lajtorját, ha bele is szakadok. De nem úgy volt ám! Először a lehullott, túlérett barackokat kellett a fűből összeszedni. De még szét is válogatni! A legszotyósabbakat a kerekes kút mellett álló hordóba rakni. A többit pedig a kékzománcos vájlingba. És valamennyit kimagolni! Csak ezután engedtetett meg a létramászás.

A barackfa alatti pázsit nagyanyámnak is szeretett pihenőhelye volt. Alkonyatkor letelepedett a fa alá, a kis sámlira (ahogy ő nevezte – a „kiszékre”). Onnan szemlélgette birodalmát, a kertet, s pillantgatott ki az utcára, már amennyit a labdarózsabokrokkal tűzdelt élősövény látni engedett belőle.

…Azon az őszi, október végi éjszakán szokatlanul hideg és heves szelek támadtak. Nekifeszültek a háznak, a fáknak. Süvítésük bennünket is felriasztott legmélyebb álmunkból.

Másnap apánk szomorúan tért meg szokásos reggeli kertszemléjéről. „Kidőlt a barackfa. Vége. Derék egy fa volt. Jócskán benne a korban.”

A törzset, az ágakat, a gyökereket sanyarú kedvvel fűrészeltük, aprítottuk fel tüzelőnek. A „trancsírozást” nagyanyám is végignézte. Szótlanul, magába fordulva. A kertbe nem ment ki többet. Bár az is igaz, hogy ilyenkor már szinte semmilyen teendője nem lett volna ott.

De nem ment ki a következő tavaszon sem. Pedig apám begyógyította a gyökérverem földsebeit. Zacskónyi fűmagot is elszórt. És formás barackfacsemetét ültetett a régi helyére.

Május idusán, egy káprázatos, verőfényes délutánon nagyanyám mégis rászánta magát. Gyenge volt már, töpörödött. Bottal is nehezen járt, inkább csak csoszogott. Segítséggel vette fel a bélelt ködmönt, a fekete, gyapjú fejkendőt. Két oldalról apám és a húgom támogatta, karolta. Én a „kiszéket” vittem utánuk. „Megnézi, anyám, az egész kertet?” – tudakolta apám. „Nem, fiam, nem. Csak oda… oda szeretnék menni.” Leültettük a sámlira a pici fa mellé. Megcirógatta a husángvékony törzset, az élénkzöld levélkéket.

– Maradt még a tavalyi baracklekvárból? Tudod, ami még az öreg fáról… Annyira megkívántam!

– Hogyne maradt volna! Máris hozom! Meg egy kis kenyeret is hozzá – tüsténkedett idősebbik lánya, aki velünk lakott. És már nyitotta is a spájzajtót. Két vékony szeletet kent meg lekvárral és kis tálcán nagyanyám ölébe tette. Majd kiment ellátni a baromfisereget. Amikor visszajött, nagyanyám már nem élt. A vánkosra hanyatlott. De kezében még mindig szorongatta az egyik kenyérszeletet, amelyből piciny falatka hiányzott. Így szenderült végső álomra. Barackízzel a szájában…

Temetése után egy hónappal az állam elvette a kert kétharmadát. Mondván, terjeszkedik a bútorelemgyár, szükség van a területre. Mondván, a föld amúgy is az államé. De fizetett érte. Alamizsnát. Annyi pénzt, amennyiből egy jobbfajta konyhabútort se lehetett volna venni.

A kotrógép, a talajgyalu pedig jött és kiszakított, kitúrt, ledózerolt minden élőt, virulót. Közte az apám által ültetett négy fiatal meggyfát, melyek abban az évben fordultak termőre. És a kis, gyenge barackfát, melynek nem adatott meg oly hosszú és örömhozó élet, mint az elődjének.

Még az a jó – szomorúsággal terhelt örömködés ez –, hogy nagyanyámnak mindezt már nem kellett megélnie…

Tárczy Andor