Kosztolányi Dezső: Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,

a piszkos ősz járkál a mély aranyban,

a sebkötőit is letépi halkan,

s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,

a napba bámul búsan és fehéren,

mellén a sok-sok vitézségi érem,

rég kialudt, halott szívet takar.

Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna

álomtalan álmot egy régi ágyba,

de nincsen út, mely arra vinne már,

szívében kínok és fájdalmak üszke,

s még hallja, amint fújja-fújja büszke

aranykürtjét a nyár, a messze nyár.

Kosztolányi Dezső Nyárutó című rövid költeménye száztíz esztendős mű. 1907-ben született, abban az évben, mikor megjelent a szerző első kötete, a Négy fal között. Ám senki nem mondaná, hogy ilyen idős, hiszen a vers nyelvezete ma is könnyed, tisztán érthető, holott a szonettforma szabályainak, vagyis a sokféle kötöttségnek is eleget tesz. Ráadásul egy egészen érdekes, csöppet sem szokványos képzettársítást tartalmaz a költemény.

Miről is van szó? Arról, hogy a „nyárutóban” megjelenő „ősz” csöppet sem fiatal. Ez az ősz nem fitogtatja például az erejét. Csöppet sem az társul hozzá, ami sok ilyen esetben szokott, hogy tudniillik a nyárban megjelenő ősz hamarosan legyőzi a még pompázó nyarat. Itt az ősz „egy szegény, sebesült katona” képében tűnik fel, aki ráadásul „piszkos”, „a sebkötőit is letépi”.

Egy egészen érdekes dolog történik. „Csorogni kezd a vére bíbora”, és hamarosan az is kiderül, hogy „vitézségi érmei” „halott szívet takarnak”: abban csak „kínok és fájdalmak üszke” maradt. A végén tehát meghal az ősz, csöppet sem ül tort, vagy demonstrálja erejét. Ugyanakkor az „aranykürtjét” még fújó nyár is előbb-utóbb „messze” kerül, vagyis föl kell adnia magát. Ebben a versben a nyarat elpusztító ősz is elpusztul. De ami pusztulás, abban nem lehet semmiféle élet?… 

Penckófer János