Baka István: Rachmaninov zongorája

2017. november 22., 09:37 , 880. szám

Hó és üszök hó és üszök

A zongorád te száműzött

Oroszhon tüllök tükrök és

Vad vodkabűz vak szívlövés

 

Hó és üszök hó és üszök

Bóklászva billentyűk között

Megfagy megég az ujjad és

Elvérzik közben Puskin is

 

Hó és üszök hó és üszök

Hollócsőr váj fagyott dögöt

Sötét a menny fehér a sík

Mindegy fehér vagy bolsevik

 

Hó és üszök hó és üszök

Hazád örökre ellökött

Hófútta sík a zongorád

Kereshetsz rajta új hazát

 

Hó és üszök hó és üszök

Te zongorádba száműzött

Honvágy emészt szeszlángú tűz

Vad szívlökés vak vodkabűz

 

Igaz, hogy Baka István költészetében a zene – azon belül is a komolyzene – nemegyszer jut jelentős szerephez, az itt olvasható Rachmaninov zongorája című verse mégis kicsit más. Létrejöttének indítóoka kétségkívül az a művészi teljesítmény, amit Szergej Rachmaninov, a híres orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester hozott létre, középpontjába mégis mintha a művészi egyéniség sorsa került volna.

Bár a vers címe egyáltalán nem erre utal. Annak alapján egy zongorára gondolunk, pontosabban a művész Rachmaninov zongorájára, de hamarosan rájövünk, itt ennél többről, sokkal többről van szó. Itt a zongora egy különleges „hangszer”, hiszen „hóból” és „üszökből” áll össze; ez a zongora igazából maga az orosz „hófútta sík”, maga a haza, amely – úgymond – „ellökte magától” a művészt, ugyanakkor mindörökre magába is zárta.

Az „emésztő honvágy” emlékképei igencsak erős rajzolatúak, erre utal az egyszer „vak”, másszor „vad szívlökés”, illetve a szintén ilyen változású „vodkabűz”, ami nyitja és zárja a mindössze húsz sort. Végül az a száműzött orosz művészlélek tűnik elénk, akinek hazátlanságára épült hazaszeretete egy ilyen különleges „hófútta zongorába” záródott örökre…

Penckófer János