Baka István: Rachmaninov zongorája
Hó és üszök hó és üszök
A zongorád te száműzött
Oroszhon tüllök tükrök és
Vad vodkabűz vak szívlövés
Hó és üszök hó és üszök
Bóklászva billentyűk között
Megfagy megég az ujjad és
Elvérzik közben Puskin is
Hó és üszök hó és üszök
Hollócsőr váj fagyott dögöt
Sötét a menny fehér a sík
Mindegy fehér vagy bolsevik
Hó és üszök hó és üszök
Hazád örökre ellökött
Hófútta sík a zongorád
Kereshetsz rajta új hazát
Hó és üszök hó és üszök
Te zongorádba száműzött
Honvágy emészt szeszlángú tűz
Vad szívlökés vak vodkabűz
Igaz, hogy Baka István költészetében a zene – azon belül is a komolyzene – nemegyszer jut jelentős szerephez, az itt olvasható Rachmaninov zongorája című verse mégis kicsit más. Létrejöttének indítóoka kétségkívül az a művészi teljesítmény, amit Szergej Rachmaninov, a híres orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester hozott létre, középpontjába mégis mintha a művészi egyéniség sorsa került volna.
Bár a vers címe egyáltalán nem erre utal. Annak alapján egy zongorára gondolunk, pontosabban a művész Rachmaninov zongorájára, de hamarosan rájövünk, itt ennél többről, sokkal többről van szó. Itt a zongora egy különleges „hangszer”, hiszen „hóból” és „üszökből” áll össze; ez a zongora igazából maga az orosz „hófútta sík”, maga a haza, amely – úgymond – „ellökte magától” a művészt, ugyanakkor mindörökre magába is zárta.
Az „emésztő honvágy” emlékképei igencsak erős rajzolatúak, erre utal az egyszer „vak”, másszor „vad szívlökés”, illetve a szintén ilyen változású „vodkabűz”, ami nyitja és zárja a mindössze húsz sort. Végül az a száműzött orosz művészlélek tűnik elénk, akinek hazátlanságára épült hazaszeretete egy ilyen különleges „hófútta zongorába” záródott örökre…
Penckófer János