Él a 149 munkácsi mártír emléke

Munkácson november 26-án zuhogó esőben emlékezett a város magyarsága a sztálini lágerekbe elhurcolt ártatlan magyar és német áldozatokra. A megemlékezés helyszíne idén is a Rákóczi-kastély udvarán lévő emlékfalnál volt: 1944 őszén ebben az udvarban volt az elhurcoltak gyűjtőhelye. Az emlékhelyen áll Matl Péter szobrászművész az elhurcolt magyaroknak és németeknek emléket állító kőszobra, a falon pedig emléktáblák, rajtuk 149 név, Munkácsról 1944 őszén ők estek áldozatul a szovjet népirtásnak.

A megemlékezőket, fiatalokat és időseket Koroljova Erzsébet, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke köszöntötte, közöttük a meghívott vendégeket: Bodnár Zsolt ungvári magyar konzult, Gulácsy Gézát, a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezetének elnökét, aki egyben a Szövetség alelnöke is, Ivan Manyakot, Munkács város jegyzőjét és Ivan Lengyelt, a Munkácsi Városi Tanács osztályvezetőjét, Lapatyuk Krisztinát és Schink Istvánt, a városi tanács képviselőit, Popovics Pált, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnökét, Varvarinec Mariannát, a Várpalánkai Német Kulturális Központ igazgatóját és másokat. Az elnök asszony elmondta: „A múltat már nem tudjuk megváltoztatni, de emlékezni kötelességünk, beszélni kell róla minden adandó alkalommal, mert gyilkosok közt cinkos, aki néma!”

Bodnár Zsolt ungvári magyar konzul emlékezőbeszédében elmondta: „A Magyar Országgyűlés még 2012-ben a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította november 25-ét. Azért ezt a napot választották, mert a Sztálin halálát követő enyhülésnek köszönhetően 1953-ban ezen a napon érkezett vissza Magyarországra a Gulág-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja.”

Popovics Béla helytörténész, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnöke emlékeztetett arra, hogy a szovjet megszállók azzal kezdték tevékenységüket ezen a vidéken, hogy népirtást szerveztek. „Elvitték a 18 és 50 éves kor közötti magyar férfiakat. Több mint 40 ezer férfit szedtek össze, minden kárpátaljai településen ki volt jelölve egy gyülekezőhely, ahonnan gyalog, mint az állatokat, terelték, meneteltették őket Szolyvára, az ott kialakított gyűjtőtáborba. Szolyván és a gulágtáborokban több mint 22 ezren haltak meg közülük. De legalább nyolc­ezerrel meg lehet toldani ezt a számot, mert nagyon sokan, miután hazatérnek, abba a betegségbe haltak bele, amit a lágerben szedtek össze, vagy azért, mert csontra lesoványodva nekiestek az otthoni finom ételeknek, és nem bírta a gyomruk vagy a hasnyálmirigyük. Iszonyú nagy volt az emberveszteség, olyannyira, hogy alig maradt magyar férfi Kárpátalján – idézte fel népünk vészkorszakát a helytörténész, majd hozzáfűzte: – Mindezek ellenére, akik itthon maradtak vagy hazajöttek, felvállalták a hitüket, a magyarságukat. Életük kockáztatásával kivívták azt, hogy a szovjet hatóságok megengedjék a magyar iskolarendszer újraindítását. Két év szünet után, 1946-ban újraindulhattak a magyar iskolák Kárpátalján. A túlélők mertek templomba járni, és bennünket úgy nevelni, hogy az értékekre koncentráljunk.”

Popovics Emese az alkalomhoz illő, szomorú népdalokat énekelt, majd Ivan Manyak, Munkács város jegyzője köszöntötte az emlékezőket, hangsúlyozva, hogy emlékeznünk kell, és emlékeztetni a 73 évvel ezelőtt történtekre, hogy hasonló szörnyűség ne ismétlődhessen meg. Sajnos, a XXI. század sem kezdődik békésen, a világban több mint tíz háborús konfliktus van jelenleg is, Kelet-Ukrajnában is háború van, ahol emberek halnak meg. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy békében és egyetértésben élhessünk.

Gulácsy Dániel munkácsi református lelkész emlékeztetett arra, hogy olyan kincseket kaptunk sokat szenvedett elődeinktől, amelyeket senki nem vehet el tőlünk, „...melyeket egy világválság, egy gazdasági csőd nem tud senkitől elrabolni. Olyan kincsek ezek, amelyek pénzneme a hűség, a hazaszeretet, a megbocsátás és az alázat, és aminek a címletei a szenvedésben való kitartás, a megmaradás és a reménység a jövőben, az Istenben… Ezek azok a kincsek, amelyekkel – meggyőződésem – sokkal többet adunk az utódainknak, gyermekeinknek, mint bármilyen más szép ajándékkal”.

Snep Román római katolikus plébános arra emlékeztetett, hogy akiket elhurcoltak, azok nem háborús bűnösök voltak, hanem egyszerű emberek, akiknek a kiirtására törekedett a gyilkos, elnyomó hatalom. Márpedig az a hatalom, amelyiknek törvénytisztelő, Istent szerető emberek nem kellenek, az a saját sírját ássa.

Végül a Munkácsi Református Egyházközség Varga Ildikó vezette kórusa és a római katolikus egyház helyi kórusa szolgált, majd a Szózat eléneklése után az emlékfalnál elhelyezték koszorúikat és virágaikat az emlékezők.

dózsa