Szabó Magda: Karácsony
Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, az együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.
Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.
Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?
Érdekes kettősség figyelhető meg Szabó Magda Karácsony című versében. A költemény természetes módon foglal magába néhány olyan elemet, amely egészen mélyen beleivódott karácsony-érzetünkbe, de az úgyszintén megfigyelhető, hogy szerzőnk igyekszik kikerülni minden megszokottságot.
Ahogy mondani és érezni szokás, hogy hóesés nélkül nincs igazi karácsony, úgy kapjuk meg ezt mindjárt a vers elején. Mint a meghittségre hívó csengettyűszó, amely jelzi, pompás díszeiben csillog a fenyő, kezdődik az ünnep, úgy „oldják iszákjukat a csendesülő, alacsony fellegek” a versben, úgy kezd „omlani” és „ömleni” a fehér égi áldás. És ez a hó „ártatlan” is, „együgyű” is, azaz fel tudja idézni a jászol-közeli szeretetet. De aztán mindjárt másba fordul ez a hangulat, nem következik semmi megszokott. Nem következik sem jászol, sem szamár, sem kisded. Innentől egyedül a szarvasok „húzzák az ünnepet”, és csak a „szarvukon gyúló gyertya” jelzi, milyen kivételes alkalom ez a december végi este.
A verset záró párbeszéd – mely a „hó” és az „én” közt zajlik le – szinte szomorú. Mintha egyedüllétre, kilátástalanságra utalna, pedig ha létezik alkalom, mely reménységet hordoz magában, akkor az biztos, hogy a karácsony…
Penckófer János