Egy fiatal lány szenvedéstörténete

Interjú Tarpai Viktóriával

Egy fiatal lány passiója – talán így is jellemezhetnénk azt a nemrég Budapesten bemutatott kárpátaljai magyar sorstragédiát, melyet Zsigmond Dezső Nagy Zoltán Mihály regénye alapján rendezett. A Sátán fattya című alkotásban Tóth Eszter szenvedéstörténetén keresztül kapunk bepillantást az 1944-es eseményekbe. A filmről, Tóth Eszter karakteréről, a kárpátaljai magyarság sorsáról beszélgettünk a film főszereplőjével, Tarpai Viktóriával.

– Hogyan léptél kapcsolatba a filmes világgal?

– Nyolc évvel ezelőtt Zsigmond Dezső már elkezdett szereplőket válogatni ehhez a filmhez Debrecenben. Én egy előadás miatt lecsúsztam arról a kasztingról. Később felhívott, hogy ő velem is szeretne ennek kapcsán találkozni, de aztán ez mégsem történt meg. A filmforgatás nem kezdődött el, különböző okok miatt. Majd hat évre rá felvetődött ismét ez a történet ugyanezzel a filmmel kapcsolatban, és újra megszervezték a szereplőválogatást a beregszászi színházban. Eszter szerepére kétfordulós volt a kaszting: az első Beregszászban, a másik pedig már Budapesten volt, aztán augusztusban megkaptam a hírt, hogy enyém a szerep. És 2016 októberében elkezdtünk forgatni.

– Ez az első filmes forgatásod?

– Nem az első filmes forgatásom. Az akadémián első évesként egy egyetemista srác kért föl egy rövidfilm epizódszerepére. Aztán egy egyetemista lány is felkért egy rövidfilmben való részvételre. Komolyabb forgatás pedig a Szarvassá változott fiúban volt, amelyet Vidnyánszky Attila forgatott. Igazából itt szembesültem azzal, milyen egy nagyobb volumenű filmforgatás.

– Milyen főszereplőként szerepelni egy filmben?

– Számomra egy új világ nyílt meg, egy másik dimenzió. Azelőtt csak belecsemegéztem a filmvilágba. Itt szembesültem igazán azzal, hogy mit is jelent filmet forgatni. Teljesen más világ, teljesen mást tud adni, nyújtani, és mást vár el egy film­forgatás akár jelenlétben, akár hozzákészülésben. Én nagyon megszerettem ezt a világot, bármennyire is fárasztó tud lenni, és bármennyire is nehéz. Az „akkor és most” kell, hogy működjön a forgatások során. De számomra minden perce izgalom volt, minden perc öröm volt. Nagyon jó stáb jött össze, igazán családias hangulat alakult ki. Az utolsó forgatási nap igazán nehéz volt. Nyilván azért, mert szeretetteljes közeg is vett körül, meg rájöttem, hogy én ezt igazán szeretem és élvezem. Bármikor belevágnék egy másik film forgatásába. Szerintem nagyon sok minden van még, amit nem tudok. Bár olyan emberek vettek körül, akik a régi nagy filmekben ott voltak. Mindenkitől tudtam tanulni. Sokat meséltek a régi nagy magyar filmek időszakáról és a külföldi filmek forgatásáról.

– Mesélj egy kicsit a történetről. Mennyire más ezt a történetet filmben előadni, mint színházban?

– Pár évvel ezelőtt a Pesti Vigadóban egy monodráma keretében bemutattuk A Sátán fattyát, amit Árkosi Árpád rendezett és Zanota Veronika kísért ütőgardonon. Életemben talán nagyon kevésszer féltem úgy, mint akkor, mivel egyedül kellett színpadra állnom. Míg egy előadáson belül el tudsz jutni egy állapotba, addig van egy hosszabb folyamat, hogy megteremtődjön egy lelkiállapot, egy adott érzés. A film teljesen más eszközöket igényel. A színpadon sokkal nagyobb gesztusrendszerrel, mimikával, érzéssel kell rendelkezni, ugyanezt meg kell csinálni a filmben, csak teljesen más technikával, amiben csak az „akkor és most” számít. Vannak a filmben nagyon nehéz jelenetek, például a virrasztás, az elválás, amikor megtudom az öcsém halálát, vagy amikor szembesülök azzal, hogy velem mi történt. Amikor elhangzik az a mondat, hogy „Tessék!”, lecsapódik a csapó, és abban a pillanatban neked ott kell lenni azon a hőfokon, azzal a jelenléttel, lelkiállapottal. Azt gondolom, hogy a film abszolút tanulandó szakma, teljesen más rezgéseket igényel mindenféle téren. Volt olyan jelenet, amelyet tízszer fel kellett venni egymás után. Ami azt jelentette, hogy tízszer ugyanúgy ott kellett lenni jelenlétben, lélekben. Ami szintén furcsa, hogy nem kronológiai sorrendben haladunk. Van olyan, hogy felvesszük először az elejét, aztán a végét, majd a közepét, míg a színdarabon belül elindulsz, és van egy folyamat.

– Beszéljünk egy kicsit a főszereplőről, Eszterről. Az ő karaktere a legnagyobb mélységeket éli meg. Hogyan sikerült megformálni a karaktert?

– Először, amikor a mono­drámát csináltuk, természetesen elolvastam a regényt. Ez egy női passió tulajdonképpen. Eszter karaktere tele van tragédiával, megtörtént események alapján. Az 1944 utáni világot mutatja be, a málenykij robot eseményeit, fájdalmait egy lány életútján keresztül tárja elénk a szerző. Nem volt egyszerű életútja ennek a lánynak. A filmnél és a színdarabnál is voltak olyan pillanatok, amikor kértem 5 perc szünetet egy-egy nehezebb jelenetnél. Ezt nem lehet eljátszani, ezt át kell élned, nyilván ezt százszázalékosan nem tudod átadni. Nem könnyű a karakter, mert tragédiák sorozatán megy keresztül a lány, de én nagyon megszerettem Esztert az összes nehézségével együtt. Úgy érzem, hogy valahol bizonyos szempontokból találkoztunk.

– Nagyon sok tragédiát mutat be a történet. Lehet egy embernek ennyi tragédia után reménye?

– Eszterben végig ott van a remény. Van egy pont az életében, amikor elveszti a reményt. De ez már nagyon sok súlyos, fájdalmas esemény után következik be. Én úgy érzem, hogy az összes szomorúsága és keserűsége mellett benne mindvégig ott van a hit és a remény. Hiszen folyamatosan várja vissza a szerelmét, és minden nehézség és árny után azt gondolja, hogy még lehet remélni. Aztán eljön az a pont, amikor már nem remél tovább, de erre megvan az oka, úgy hiszem.

– Mennyire mutatja be a mű a kárpátaljai magyarság történetét?

– Szerintem teljes mértékben látható benne a kárpátaljai magyarság sorstragédiája. Nagyon fontos erről a témáról beszélni. Fontos, hogy a mai fiatalok megismerjék ezeket a nehézségeket. Úgy gondolom, hogy – bármennyire fájdalmas is – ezt méltatnunk kell. Én tízéves voltam, amikor a gyermekstúdióban elkezdtünk foglalkozni Vidnyánszky Évike nénivel, sokat kutattunk, ezekből állítottunk össze műsorokat. Nekem a családban – hála Istennek – személyes érintettségem nem volt, csak a távoli rokonságban. De azt gondolom, hogy ez a történet abszolút az otthoniaknak is szól. A monodráma utazott több helyszínre, ahol azt tapasztaltam, hogy megérintette máshol is az embereket, még akkor is, ha nem is volt teljes mértékben azonos az ő sorsukkal. Nagyon örülök annak, hogy erről elkezdtünk beszélni. Ez egy olyan téma, amiről nemcsak szűk közösségünknek, de a teljes Kárpát-medencei magyar közösségünknek, sőt Európának is tudnia kell. Hiszen nemcsak egy Tóth Eszter, hanem rengeteg lány élte át azt, amit ő.

– Térjünk kicsit vissza a filmhez. Volt-e kedvenc jeleneted, vagy olyan, amelyről nem szívesen beszélsz, vagy nem szívesen vettél fel?

– Voltak nehezebb jelenetek, amelyek nagyon megérintettek, ilyenkor – mint már említettem – kértem néhány perc szünetet, és azt mondtam, hogy remélem, ezt utoljára vettük fel. Mert akkor ott átszűrődik rajtad, és ezt nagyon nehéz sokszor átélni. Kedvenc jelenet? Én az egészet szerettem úgy, ahogy volt. Viszont egy jelenet számomra nagyon nehéz volt: amikor anyám behozza a gyermeket, és meg kell etetni. Én még nem szültem gyermeket, és amikor behoztak egy élő csecsemőt, hogy etessem meg, az nem volt egyszerű. A Jóska öcsém virrasztása is nagyon nehéz volt, a Tiszán való megfagyás. Minden napnak úgy indultam neki, hogy de jó, hogy ez van, még ha néha duzzogtam is, mert fáradt voltam, de hálás voltam a Jóistennek a lehetőségért.

– A magyarországi filmkultúrában is kevéssé méltatott téma a málenykij robot. Hogyan látjátok a reakciókat a bemutató után?

– Rengeteg nehézség volt közben is. Ez nem felkapott téma, nem igazán populáris dolog. Nagyon remélem, hogy ez a film is meg fogja találni azt a közönséget, amely erre kíváncsi. Hihetetlenül izgultam a zárt körű bemutató előtt, amely december 11-én volt az Uránia Filmszínházban Budapesten. Kárpátalján január 22-én, a magyar kultúra napján fogjuk bemutatni Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán.

– Beszéljünk kicsit rólad. Túl vagy a filmforgatáson, folyamatosan játszol a beregszászi színházban. Mik a terveid?

– Bízom abban, hogy nem ez volt az utolsó lehetőségem filmben való szereplésre. Most az a cél, hogy amit vállaltam, azt becsülettel elvégezzem.

– Nagyon szíveden viseled a kárpátaljai közösség sorsát...

– Én azt gondolom, hogy kicsit felfordult a világ. Érezni lehet az embereken egyfajta félelmet, talajvesztést. A fiatalság zöme eltűnt, kiüresedtek a falvak. Számomra ez elég keserű dolog. De azt érzékelem, hogy az embereknek szükségük van a színházra. Vágynak rá, hogy legyen előadás, szeretnek bejönni. Amikor látod, hogy szükség van erre, akkor kicsit feledteti veled a nehézségeket. Ezért is nagyon fontos Kárpátalján a magyar kultúra terjesztése. Látom, hogy a népzene és a néptánc is elkezdett élni, elindult ezzel kapcsolatban is egy nagy mozgalom, amely szintén megmozgatott egy másik réteget, vagy ebből a rétegből is egy részt. Az embereket kicsit reményvesztettnek látom, de érzékelhetően nem a legeslegelső szempont, hogy elhagyják hazájukat, hiszen szeretünk mi itthon élni, és remélem, jobbra fordul a jelenlegi helyzet.

– Mi motivál benneteket, hogy mindennap tovább csináljátok a színházat itthon, ahelyett, hogy inkább valamelyik magyarországi színház színpadát választanátok?

– Maga a közönség is nagy erőt tud adni. Nem szabad hagyni elveszni a magyar nyelvet és kultúrát Kárpátalján. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordul meg a fejemben, hogy de jó lenne kipróbálni magam itt-ott. Vágyom erre én is. De erős kapocs köt ide. Tizenhárom éves voltam, amikor becsöppentem a színházba, ami közel huszonöt éve működik. Még ha sokszor azt is érzed, hogy nem tudsz továbblépni, és úgy érzed, ennek egyszer vége – mert volt már arról is szó, hogy feliratozni kell az előadásainkat ukránul. A mi tevékenységünk valahol egy küldetés, mely remélem, sokáig fog élni, lélegezni, még ha el is megyünk néha-néha kipróbálni magunkat máshova. De azt gondolom, mindig lesz egy hazasegítés, valamilyen szintű itthonmaradás.

– Miben látod a film üzenetét?

– A filmben van egy anya, egy édesapa, akik a két gyermeküket elveszítik. A lányukkal megtörténik ez a szörnyűség. Rengeteg olyan ember szerepel ebben a filmben Szabolcsból, akik elmesélték a saját személyes történeteiket is – hasonló nehézségeket éltek át. Én sokszor nyavalygok, hogy milyen nehéz az élet, vagy milyen nehéz a mai fiatalságnak, és aztán eszembe jut ezeknek az embereknek a sorsa. Ilyenkor azt mondom, hogy adjunk hálát mindennap. Össze kell kapaszkodni, össze kell fogni, mert ők is összefogtak, és úgy tudták túlélni ezeket a nehézségeket, hogy megfogták egymás kezét, összetartottak.

A Zsigmond Dezső által rendezett A Sátán fattya című film kárpátaljai zárt körű szakmai  bemutatójára 2018. január 22-én kerül sor a magyar kultúra napja alkalmából Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola átriumában a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szervezésében.

Váradi Enikő