Lesznek-e ENSZ-békefenntartók a Donyec-medencében?

2018. február 21., 17:56 , 892. szám

Ukrajna a nagyhatalmak előtt igyekszik európai országnak mutatkozni, közvetlen szomszédaival ápolt kapcsolataiban viszont más arcát mutatja.

A Donyec-medencei konfliktus rendezésére hivatott minszki megállapodások alá­írásának harmadik évfordulója időben majdnem egybeesett a müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferenciával, így Ukrajnában a sajtó fokozott figyelmet szentelt Petro Porosenko elnök németországi szereplésének. Az ukrán államfő Münchenben hangsúlyozta, hogy Oroszország hibrid háborúja nem csupán Ukrajnát fenyegeti, hanem gyakorlatilag az egész világot. Porosenko egyebek mellett felszólította hallgatóságát, hogy ne ismerjék el a közelgő orosz elnökválasztás eredményeit a megszállt Krím területén, valamint akadályozzák meg Oroszország küldöttségének visszatérését az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésébe. Az elnök szorgalmazta továbbá, hogy amennyiben a Moszkva elleni szankciók nem működnek, meg kell erősíteni azokat. Ezenkívül felszólította a NATO-tagországokat és az Európai Uniót, hogy tartsák nyitva az ajtót Ukrajna előtt.

A magukra valamit is adó ukrán elemzők egyetértenek abban, hogy lanyhul a nemzetközi érdeklődés a Donyec-medencei konfliktus iránt, miközben Oroszország elszigetelésének egyre magasabb az ára a nyugati államok számára. Kijevnek ebben a helyzetben mind nehezebb következetes magatartásra ösztönöznie a világot, ezért ukrán részről új megközelítésekre és felvetésekre van szükség. Ráadásul nemcsak a minszki folyamat értékelődött le az utóbbi időben, hanem Németország, Oroszország, Franciaország és Ukrajna normandiai négyekként emlegetett, az ukrajnai válság rendezésére vállalkozó együttese is kifogyni látszik az újabb ötletekből. Sokatmondó e tekintetben, hogy az eredeti tervek szerint Münchenben, a konferencia apropóján találkozott volna egymással a négy ország külügyminisztere, ám végül különböző okokra hivatkozva elhalasztották a megbeszélést.

A politikusi megnyilatkozásokból ítélve a találkozó elmaradását ukrán részről sem bánták különösebben. Kijev szemmel láthatóan egyre inkább az ENSZ-békefenntartók Donyec-medencei telepítésére koncentrál a nemzetközi porondon. Az elképzelést az utóbbi időben több európai ország támogatásáról biztosította, köztük Németország is, amelynek szava különös súllyal esik latba – legalábbis Ukrajna szemében. Kijev e tekintetben következetesen ragaszkodik saját elképzeléséhez, mely szerint a kéksisakosoknak a megszállt területek egészét ellenőrizniük kell majd, beleértve az ukrán–orosz határt is, miáltal elvághatnák a szakadárokat Oroszországtól, s lehetővé válna a lefegyverzésük még azelőtt, hogy a minszki megállapodások értelmében választásokra kerülne sor a régióban. Ezzel szemben Oroszország csupán a harcoló feleket elválasztó demarkációs vonal mentén szeretne békefenntartókat látni, ami sokak szerint egyet jelentene a konfliktus hosszú távú befagyasztásával, a kelet-ukrajnai orosz befolyás állandósulásával. Ebből a szempontból érthető az ukrán külpolitika ragaszkodása saját álláspontjához, nem világos azonban, hogy miként képzelik a kivitelezést, hiszen a kijevi vezetőknek is tudniuk kell, hogy Oroszország hozzájárulása nélkül lehetetlen nemzetközi erőket telepíteni a válságövezetbe. Ha így tekintünk az új kijevi rendezési tervre, egyértelműnek tűnik, hogy annak nem a gyors megoldás a célja.

Míg az európai nagyhatalmak képviselői előtt felszólaló Porosenko Münchenben szemmel láthatóan igyekezett egy eurokonform kelet-európai ország szimpatikus vezetőjének mutatkozni, szomszédai vonatkozásában Ukrajna nyilvánvalóan nem törődik sokat a látszattal. Kijev időnként egy magát középhatalomként tételező ország fésületlen modorában próbál meg érvényt szerezni akaratának. Magyarország külügyminiszterét Lilija Hrinevics oktatási miniszter minap egyenesen hazugsággal vádolta meg az ukrán oktatási törvény nyelvi rendelkezéseire vonatkozó kijelentései miatt (lásd írásunkat itt), de Lengyelország vonatkozásában sem sokat finomkodnak a kijevi politikusok.

Ukrajna Pavlo Rozenko miniszterelnök-helyettest küldte Varsóba február 16-án, hogy lengyel kollégájával, Piotr Glinskivel annak a törvénymódosításnak a visszavonásáról, de legalábbis enyhítéséről tárgyaljon, amely mostantól egyebek mellett az ukrán nacionalizmus propagálását is tiltja Lengyelországban. A találkozó eredményei úgy foglalhatók össze, hogy a felek megállapodtak a párbeszéd folytatásáról, elhangzott, hogy a tisztázatlan történelmi kérdések nem árnyékolhatják be a két ország kapcsolatait a jelenben, ám nyilvánvaló volt, hogy Varsó nem kíván meghátrálni Kijev előtt. A lengyel álláspont szilárd­ságát egyértelműen jelzi, hogy az ukrán tiltakozás ellenére nem sokkal a kormányfőhelyettesek találkozója előtt Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök ismételten menekülteknek titulálta az országban dolgozó mintegy másfél milliónyi ukrán munkavállalót, ráadásul egyik felszólalásában egy rabbi szavait idézve az Ukrajnában nemzeti hősnek számító Bohdan Hmelnickijt Hitlerhez hasonlította.

Realista ukrán elemzők egyenesen érthetetlennek tartják, hogy Ukrajna miért fordít ekkora energiát a múltról folytatott vitára Lengyelországgal, amikor pedig nincs abban a helyzetben, hogy diktáljon Varsónak, ellenkezőleg – ugyancsak rászorul a lengyel támogatásra. A kommentárokban csak elvétve merül fel a gondolat, hogy a kijevi háborgás valójában nem is – vagy nem csak – Varsónak szól, hanem a hazai nacionalista beállítottságú választóknak, akiknek a szavazataira a kormányerők nyilván számítanak a 2019-ben esedékes elnök- és parlamenti választások alkalmával.

Ami az ukrán–magyar viszony rendezését illeti, erre rövid távon még kevesebb esélyt látnak a szemleírók, mint Lengyelország vonatkozásában. Ukrán részről újságírók és politikusok rutinszerűen ismételgetik, hogy Budapest és a Fidesz a közelgő magyarországi választások miatt igyekszik nyomást gyakorolni Ukrajnára az oktatási törvény apropóján jó pontok reményében, vagyis áprilisig nincs rá esély, hogy változás álljon be a két ország kapcsolatában. Ugyanakkor még a jelenlegi kijevi hatalom ellenzékének sajtójában sem merül fel annak lehetősége, hogy a kétoldalú viszony romlását a kisebbségek anyanyelvű oktatásának korlátozásához vezető új oktatási törvény elfogadása idézte elő, így nem alaptalan Budapest méltatlankodása. Tekintettel erre sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az oktatási törvény nyelvi normáival kapcsolatos ukrán álláspont rendíthetetlensége legalább részben szintén már a közelgő ukrajnai választások szelének tudható be. Ha pedig így van, az azt a vigasztalan képet vetíti előre, hogy a 2019 őszén esedékes ukrajnai parlamenti választásokig aligha fog változni a hivatalos Kijev hangneme magyar vonatkozásban.

(unian.ua/pravda.com.ua/korrespondent.net/ntk)