In memoriam Népszabadság

Simicska Lajos leállította a nyolcvan éve működő Magyar Nemzet napilap megjelenését. Megtehette, mivel ő az újság tulajdonosa. A lap munkatársai nem tehetnek róla, hogy Lajos gazdájuk hosszú évtizedek alatt nem tanulta meg – pedig lett volna kitől –, hogy a sikeres politizáláshoz nem elég a pénz, stratégiai cél, illetve ideológia is kell hozzá. A pénz, a gyűlölet és a hatalomvágy kevés.

Annak kapcsán, hogy a Magyar Nemzet kómában fekszik, és nem tudni, életre kel-e még, úgy döntöttem, elmondom viszonyomat a ma már halott Népszabadsághoz.

Eszemben sincs, hogy szembemenjek a magyar közmondással, mely szerint halottról jót vagy semmit, a gyász­év bőven letelt, így aztán bevallom, élvezettel olvastam annak idején a Népszabadság cikkeit, főleg a szombati számot a melléklettel. Nem zavart, hogy semmiben nem értettünk egyet az újsággal, például más volt a demokráciához való viszonyunk: én a demokráciát egy tisztességes polgárasszonynak tartottam és tartom most is, az akkori Népszabadság számára Ő csak egy megvásárolható  burzsoá utcalány volt, a népi demokrácia volt akkor a felkent papnő, aki még csak rokoni viszonyban sem volt az általam nagyra becsült hölggyel. A rendszerváltás után kisült a népi demokrácia származása és  viselt dolgai. A Népszabadság keményen elfordult a népi demokráciától, de  megint egy kétes, erőszakos matrónát: a liberális demokráciát ültette a trónra, aki ugyan oldalági rokona a demokráciának, de hiába titkolják, rokona a népi demokráciának is. Mert ugye, a sima demokrácia arról szól, hogy egy bizonyos közösség megállapodik a választási játékszabályokban, és aki megnyeri a játékot, egy bizonyos ideig az irányítja az országot. Viszont a népi demokrácia csak akkor demokrácia, ha kommunisták kezében van a hatalom, a liberális demokrácia csak akkor demokrácia, ha a liberálisok nyerik a választásokat. Mindezek ellenére kedveltem a Népszabadságot. Az elődjét, a Szabad Népet nem ismertem eléggé, állítólag nagyon színvonalas volt, hetente megénekelte a jóságos Sztálin elvtársnak és az ő prófétájának, Rákosi Mátyásnak a mennybemenetelét.  Ezért tartottam méltatlannak az újság temetését, megérdemelt volna egy kommunista temetést sarlóval és kalapáccsal, vagy egy liberálisat körzővel és szögmérővel, de nem így történt, a balliberális vallás szertartása szerint rendezték az eléggé elhúzódó temetést, ami úgy zajlott le, hogy belehazudták a gyászolók szemébe, hogy gyilkosság történt, a magyar kormány megölte az újságot a sajtószabadsággal együtt. Persze, ezt nem hitte el senki: se aki mondta, se aki hallgatta. Nem is sok politikai hasznot hozott ez a balliberális oldalnak. Úgy mellesleg megjegyzem, ez a bal–jobb politikai minősítés a tizenkilencedik századból maradt ránk, mára semmi értelme, az osztályalapon szervezett pártok ideje lejárt, másutt vannak a törésvonalak a társadalomban.

A Népszabadság mindig tisztességgel kiszolgálta fenntartóit, a rendszerváltás előtt a kommunista állampártot, és mivel hűségéhez nem fért kétség, bírta a pártvezetés bizalmát, ennélfogva többet is megengedhetett magának, mint például a Magyar Nemzet. Intellektuális ködfüggönyt húzott a Kádár-rendszer gazemberségei fölé. A rendszerváltás után ugyanilyen odaadással szolgálta a balliberális oldalt.

Nagy apparátussal, drágán dolgoztak, de jó minőségben. A szocializmusban az újság finanszírozása nem volt téma a rendszerváltás után. Eleinte az új gazdák bővelkedtek a javakban, de a Horn Gyula után jövők hamar elpancsolták a vagyont, az MSZP eladta az újságot, a nemzetközi liberális pénzcsapok kezelői pedig csak vékonyan voltak hajlandók juttatni a lapnak, annál is inkább, hogy ott már hatalmas adósság torlódott fel. Nem segített a kétezertízben levezényelt létszámleépítés sem, közel félszáz embert tettek utcára, na persze három részletben, hogy ne kelljen egyeztetni a szakszervezettel, így aztán, akik a sajtószabadság végét vizionálva siratták az újságot, maguk húzták ki a falból a lélegeztetőgép zsinórját. A Népszabadság volt az utolsó nagyüzem Magyarországon, amelyet megölt a globalizáció – a cukorgyárak, a papírgyárak, az étolajgyárak sorsára jutott. Azt, hogy nem lehetett megmenteni a lapot, csak az hiszi el, aki úgy tudja, hogy van semleges újságírás. A kimúlás oka prózai: nem volt rá szükség. A kormányellenes és a nemzeti oldal elleni munkát sokkal olcsóbban elvégzik mások, igaz, hogy silány, otromba, erőszakos, hazug álhírgyártó, stílustalan munkával.

A Népszabadság ferdített, bagatellizált, elhallgatott, újramelegített, nagyított, és még sok minden egyéb rafináltságot csinált, de nem stílustalanul, és főleg nem a szakma szabályait sértve. Chamfort szerint az újság gonoszkodás nélkül olyan, mint az árbocatörött hajó, melynek még a kalózok sem tisztelegnek. Az ideológiát szem előtt tartva, de a hitelesség látszatát őrizendő rengeteg értékes, lelkiismeretesen kimunkált veretes anyagot juttatott el az olvasóihoz. Elmúlt fölötte az idő. Valahogy úgy járt, mint Antall József a kapitalizmussal: Antall kapitalizmusképe megrekedt és kimerevedett 1945-ben. Ő azt hitte, aki cukorgyárat vásárol, az cukrot akar termelni, aki papírgyárat vesz, az papírt akar gyártani, és majd aki a legsikeresebb, az marad meg a piacon tisztességes versenyben. Persze ez a multivilágban már nem így működik. Az a kapitalizmus és az a  tőke, amelyik részt vállalt a humán erőforrások újratermeléseben, már  nincs. Más ez a szerelem, más ez az ölelés. A nemzetek fölötti tőke, kiszabadulva az államok kontrollja alól letarolja az országokat, úgy működik, mint a moly, újabb és újabb érintetlen szövet után néz, és csak a tönkretett rostokat hagyja maga után.

Így járt a Népszabadság a liberalizmussal: az a liberális építmény, amit szabadkőművesek hoztak létre a múlt századokban, és ahol szívesen megfordultak politikusok, művészek, de még arisztokraták is, és ahol vitatkoztak, véleményt mondtak, és másokat is meghallgattak, ez mára már a múlt. Az építmény ablakait befalazták, az ajtókon a mindent tudó gőgös erőszak bűze árad ki, a tetőt átfedték cserépnek hazudott festett pléh­vel. Az épület előtt ugyan a szivárvány minden színében pompázó népség táncol fenekében egy piros taluval, hirdeti az egyneműek szexuális boldogságát. Közben liberális inkvizítorok, keretlegények torkolnak le mindenkit úton-útfélen. Akinek mindez nem tetszik, és aki ezt szóvá is meri tenni, azt ledorongolják, az homofób rasszista, idegengyűlölő náci, kár neki a levegő, nem is hagyják lélegzetet venni. Nincs itt már szükség a Népszabadság finomra hangolt manipulációira.

Az ipari forradalom óta most az információcunami  hozza az emberiségre a legnagyobb változást. Az információ csapjait, szűrőit régóta kézben tartók nyakig állnak az ablakon, ajtón, tetőről, pincéből rájuk zúduló információáradatban. Elmúlt a világ, amikor ezt kézben lehetett tartani, szelektálni, manipulálni, és ez csak a kezdet, a többség még fel sem ismerte, micsoda változásban vagyunk. Mark Zuckerberg mint ministránsfiú a gyóntatója előtt állt az amerikai kongresszus előtt, sem a kérdezők, sem a válaszadó nem merték kimondani, hogy a szellem kiszabadult a palackból. Nem veszem a bátorságot, hogy kimondjam: ez jó vagy rossz – ez van. Az megállapítható, hogy a hatás a nyugati világban a legnagyobb, ott szűrve-szelektálva és finomra manipulálva kapták az információt. Most a nyakukba zúdult a nyers, hideg, fanyar valóság, ami egészen más, mint amit eddig fogyasztottak, mindenesetre a látás javul tőle, ennélfogva recseg-ropog az egész nyugati politikai építmény. „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg?”

Mi, kelet-európaiak kommunista abrakkeverőn keresztül kaptuk az információkat, durván szelektálva, és míg a nyugati tudósítást jóléti ostyába csomagolták, addig a szocialista híreket hiteltelenítette a szegényszag. Mi megtanultuk kezelni a médiát, saját szűrőt alkalmazni, a hírek mögé, fölé és alá látni, semmit hámozatlanul nem fogyasztani, csak pergelve, áztatva, pihentetve, így aztán sok mindent megtudtunk a szocialista sajtóból a pártideológusok tálalása  ellenére is.

Még a Szabad Európa sem mondta be, mi már a Pravdából értesültünk Szolzsenyicin új regényéről, miután olvastuk, hogy a donyecki szénbányászok keményen elítélték ezt az újabb burzsoá provokációt. Van azért egy dolog, amiben mi is nagyot tévedtünk: a szocialista média olyan erőszakosan, arcátlanul és  nyilvánvalóan hazudott, mi pedig ezt tapasztalván nem jöttünk rá, hogy amit a nyugati világról mondott, az mind igaz, sőt...

Nekem ma sem mondanak sokat a jobboldali sajtótermékek, ezért is a most agyhalál állapotában leledző Magyar Nemzet sem jelent számomra sokat, különben példányszáma az idén már alig volt több a Kárpátalja hetilapénál. Én szeretek biztosra menni, a HVG-ből, a Népszavából, vagy a Magyar Narancsból tájékozódom, a demokráciáért, az alternatív színházakért vagy a magyar sajtószabadságért aggódó haladó értelmiség cikkeiből szűröm le, hogy a dolgok megnyugtatóan mennek Magyarországon, nem beszélve az Amerikai Népszaváról, ahol évek óta hetente figyelmeztetnek, hogy a magyar fasizmus már a spájzban van.

Szívesen olvasnám, mit írna ma a Népszabadság az ellenzék katasztrofális vereségéről. Meggyőződésem, hogy kerülné azokat a jelszavakat, amelyeket a szombaton felvonuló, a választási eredménnyel elégedetlen  infantilis tömeg skandált; a felnőtt el tudja fogadni a vereséget, a gyermek nem, a Népszabadság felnőtt orgánum volt. Nyugodjon békében.

Milován Sándor