Egy sokat megélt viski bíró története

2018. május 7., 18:52 , 902. szám
Vitéz Békési Burez Bálint

„A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a XX. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek” – fogalmaz Milan Kundera. Történetünk 1944 decemberében játszódik. Vitéz Békési Burez Bálint és családja nem mindennapi útjáról olvashatunk. A történtekről unokája, Igyártó Irma mesélt nekünk. Irma néni néha elcsukló hangon meséli az 1944 decemberében megélt borzalmakat. Akkor mindössze 7 éves volt, azonban a tragikus események máig kristálytisztán élnek emlékezetében.

– 1942-ben költöztünk át Viskről Baranya megyébe, Ölyves településre. A nagyapám, Vitéz Békési Burez Bálint az I. világháborúban vitézségi rendet kapott Horthy Miklóstól. Majd a későbbiekben honoráriumként a háborúban való helytállásért és a hűséges viski bírói munkájáért Albert királyi herceg földjeiből a magyar vezetéstől nagyapám 20 hold földet kapott Baranyában. Nem csak ő, több egykori magyar vitéz is kapott itt földet. Édesapám 1941-ben meghalt, hárman voltunk testvérek: én 7 éves, húgom, Jolán 2 éves volt, Béla pedig hathetes. 1942. április 22-én egy jobb élet reményében nagypapám összeszedte a családot, és átköltöztünk a mai Szerbia területére.

– Burez Bálint hosszú ideig viski bíró is volt.

– Igen, a cseh rendszerben is, és az azt követő időkben is egészen 1942-ig a főbírói hivatalt töltötte be Visken. Ezekre az időkre én nem emlékszem, hiszen a nagy részében nem is éltem. De többen emlegették a községben, hogy nagyon igazságos volt. Sok olyan történetet meséltek, hogy nem tett különbséget magyar és más nemzetiségű között. Sőt, amikor egy alkalommal a szicsákoktól egy viski férfi eltulajdonított egy kék-sárga zászlót, hogy összetépje, akkor ő azt mondta, hogy ne nyúljon hozzá, mert minden nép számára a legszentebb és legdrágább saját zászlaja. De volt olyan eset is, amikor valamelyik közeli rokonunk követett el lopást, és azt is megbüntette, nem kegyelmezett. Mindig azt nézte, ki hogyan cselekszik, ha bűnt követett el, azt nem tusolta el, azért büntetés járt. Vannak, akik még ma is emlegetik az idősek közül, hogy rá lenne szükség, és újra rend lenne a községben.

– Térjünk vissza egy kicsit a baranyai történetükhöz. Miután kiköltöztek, meddig éltek ott?

– Nem sokáig, mindössze két évet éltünk ott. Ugyanis amikor 1944. december 6-án a szovjetek elfoglalták a területet, akkor egy olyan parancsot adtak ki, hogy minden magyar és német nemzetiségű két óra alatt hagyja el a megyét és települjön vissza szülőföldjére. Mivel kicsik voltunk, a két évből nem sok mindenre emlékszem, de ezt az utazást és a vele járó szenvedéseket nehezen felejtem.

– Mi történt pontosan december 6-án?

– Mivel nagyapám is vitézi katona volt, nekünk is pakolnunk kellett. Két szekérrel indultunk vissza Viskre. Akkoriban a határ a Dráva folyó volt, így a folyó mentén indultunk hazafelé a határátkelőig. A hozzánk legközelebbi faluban, Laskában németek laktak, első este ott szálltunk meg. A falu teljesen üres volt, a németek házában aludtunk át. Ők mindenüket otthagyták, nem vittek magukkal semmit, nem tudhatták azonban, hogy mégsem érik el Németországot. A határon az oroszok német fasisztának bélyegezve kivégezték őket.

– Meddig maradtak Laskában?

– Mindössze egy éjszakát. De az is eseménydús volt. Azt hittük, nem éljük meg a másnapot. Az üres községben 30 főből álló szerb partizáncsapat garázdálkodott, fosztogatott. Betörtek abba a házba is, ahol megszálltunk éjszakára. Nagyapámat és mostohaapámat, Czébely Károlyt elvitték, megverték, aztán visszaengedték hozzánk. Elrettentésképpen a fejünk fölé lőttek a szobában többször is. Másnap korán útnak indultunk Visk irányába. Nagyapám és nagymamám, édesanyám, mostohaapám, én, a két testvérem és a legkisebb testvérünk, Magda, aki akkor mindössze hathetes volt, valamint az egyik szomszéd öreg ismerősünk is velünk tartott hazafelé.

– Hogyan történt tovább a hazavándorlás?

– A korai órákban indultunk. Nagymamának reggel furcsa álma volt, azt mondta, álmában egy szürke macska megfogta a nyakát. Nem fordítottunk rá figyelmet, siettünk hazafelé. Bezdánnál a Dunán egy keskeny hídon kellett átkelnünk. Egy erdős részhez értünk, de már késő éjszaka volt, az orrunkig is alig láttunk. Egyszer csak nagy jajveszékelés támadt, az egyik szekér beleesett egy mély árokba. Akkor még nem tudtuk, hogy lövészárok volt. A szekéren nagymamám és a négyéves Jolán húgom is ott ült, akikre ráesett a szekér. A sötét éjszakában tapogatva találtuk meg a lábaikat, így nagy nehezen kihúzták őket a szekér alól. Segítségért mentünk a közeli katonai állomásra, a szovjet katonák segítettek nekünk. Jolán húgomat elvitték a Vöröskereszt táborhelyére. Mostohaapám éjszakára ott maradt a lövész­árokban a felborult szekérrel, mi pedig a másik szekéren elmentünk Bezdánba, amely olyan 7 km-re volt a baleset helyszínétől.

– Mi történt a faluban? Sikerült szállást találni?

– Amíg a faluba értünk, nagymamám a szekéren életét vesztette, nem élte túl a balesetben szerzett sérüléseit. A községben senki nem akart nekünk ajtót nyitni. Édesanyám házról házra járt könyörögni, hogy valaki adjon nekünk helyet, senkinek említeni sem mertük, hogy még halottunk is van. Végül egy öregember megengedte, hogy a háza padlóján aludjunk.

– Gondolom, másnap jelezniük kellett, hogy elhunyt is van önökkel.

– Másnap édesanyám elment a községházára bejelenteni, hogy halottunk van. Ott nem tudtak segíteni, még egy deszkát sem tudtak adni. Akkor mondta a helyi bíró, hogy három napja 140 embert végeztek ki, mind egy tömegsírban fekszenek. Azt javasolta, ha nem akarjuk nagymamát tömegsírba fektetni, akkor éjszaka menjünk ki a temetőbe és ássuk el valahol. Egy dunyhába fektettük bele, úgy temettük el. Miután ez megtörtént, elindultunk tovább hazafelé. Évekkel később visszamentünk Bezdánba a temetőbe, és megtaláltuk a sírt.

– Mi történt ezután?

– Miután eltemettük nagymamát, elindultunk Zomborba, ott már várták a vitézeket. Nekünk is volt igazolásunk. A vasúton kaptunk két vagont, amivel egészen Királyházáig tudtunk utazni. Tovább nem, mert ott felrobbantották a síneket. A vagonba sok zsidó is bebújt, azok akkor szabadultak ki a német táborokból.

– Hagyták, hogy önökkel együtt utazzanak?

– Valameddig velünk utaztak, de nem tudtak végig, mert csak annyi ember lehetett a vagonban, amennyiről papír volt, vagyis csak a mi családunk. A vagonban tehenek és állatok is utaztak velünk. A karácsonyt már a vagonokban töltöttük. A zsidók azért, hogy velünk utazhattak, cserében fejték a teheneket és takarították a vagont. Hosszas út után Szolnokon megálltunk, ez már karácsony másodnapja volt, a kenyerünk elfogyott. Édesanyámnak sikerült egy családot megkérnie, ott tudott kenyeret sütni. Így karácsonyra kenyerünk is lett.

– Hogyan fogadták önöket Királyházán?

– Királyházánál lepakoltak minket. Akkor találkoztunk azokkal a Felső-Tisza-vidékről összegyűjtött emberekkel, akiket Szolyvára vittek onnan. Ott volt nagypapámnak a testvére is. Akkor még nem tudtuk, hogy nem fognak visszajönni. Többen önkéntesen is mentek. Husztra érve nagypapámnak voltak ismerősei, hiszen közel 20 évig volt viski bíró. Ott azt tanácsolták neki, amilyen gyorsan csak lehet, menjen el innen, mert el fogják kapni, és ki fogják végezni, az oroszok senkit nem tűrnek meg, aki magyar hivatali munkát végzett.

– Gondolom, mégis hazamentek Viskre...

– Amikor hazaértünk Viskre, egyből házkutatást tartottak nálunk a szovjet hatóság emberei. Nagypapám elment Máramarosszigetre, de egy hét múlva titokban hazajött. Egyből el is kapták. Mostohaapámat, Czébely Károlyt, aki többször próbálta megvédeni, szintén jól megverték. Ezt követően nagyapámat három napig verték, taposták. A legmegalázóbb mégis az volt, amikor a nyakában egy szégyentáblával, a mellére tűzve egykori vitézi és katonai kitüntetéseit, végig kellett járnia Visk utcáit, dobolnia kellett, majd azt kiáltania: „Én vagyok Visk legbitangabb embere.” Ezek az emberek, akik verték és megszégyenítették, azok a ruszin emberek voltak, akik az ő bírói korszaka idején loptak, csaltak, emiatt többször megbüntette őket. Miután megalázták, félholtra verték. Édesanyám Husztra ment feljelenteni az esetet, és sikerült megfékezni a kegyetlenkedést. Úgy hozták haza, hogy mi már elmentünk megrendelni a koporsót, nem hittük, hogy megéli a másnapot.

– Ezek után a hányattatások után meddig élt Burez Bálint?

– Ez az eset 60 éves korában történt vele, s 92 évet élt meg. Túlélte ezeket a hányattatásokat. Mindezek után mindig arra tanított minket, hogy legyünk béketűrőek. Az Isten majd mindenkinek idejében megadja jutalmát.

Váradi Enikő