Kosztolányi Dezső: Régi pajtás szemüveggel

Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.

Jaj, merre jártál,

milyen malomban, hombárban aludtál,

te lisztes molnár?

Tízperceink bohóca, szemtelen kis

csörgő szarkája,

sehogy se illik hozzád e paróka

meg a komolyság.

Virgonc szemeden is üveg van, vékony

jéghártya rajta,

alóla bámulsz, ümmögsz, hogy „Dezsőkém,

édes Dezsőkém.”

Én nézem egyre, nézem a szemed most,

az ismerős, víg,

régi szemed, befagyva ott a jégben,

a jég alatt lenn.

Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,

majdnem hideg már.

De az enyém az forró, cimborám, lásd,

csorog a könnytől.

Igazi alkalmat kínál e költemény, hogy elidőzzünk az én versbeli és szerzői azonosságánál. Hogy vajon mennyire utal a „Dezsőkém, édes Dezsőkém” arra a személyre, aki Kosztolányi Dezsőként jegyzi e verset.

Ám egy ilyen nagyszerű költeménynél, ahol bravúros egyszerűséggel és mosolygós természetességgel fogalmazza meg szerzőnk az öregedés önmagunkon és másokon megtapasztalható jegyeit, egyszerűen érdektelenné válik, mit állít az irodalomtudomány. Mit tud megmagyarázni a tudomány az irodalom által előhívott érzelmeinken!

Nem kell semmi okoskodás most, amikor olvassuk e verset, mikor mindnyájan csak mosolygunk a szemüveges „régi pajtásunkon”, akit „lisztes” fejével is megismerünk, és csak ámulunk, mert szavunk nemigen van. Istenem, mit tesz az emberrel az idő! „Hombárba” veti, aztán meg befagyasztja azt a régi, mosolygós szemet? Jég alá meríti, ami egykor „virgonc” szem volt, hogy a mienk pedig ettől a látványtól forró könnybe merüljön? Igen. Mert szép lassan mindnyájan – tudományosan vagy tudománytalanul –, mindannyian „Dezsőkém, édes Dezsőkém” leszünk. Vagy már azok is vagyunk...

Penckófer János